Féreglyuk

7.

Milyen szörnyű álom volt! Egyedül egy idegen világban, száz vagy akár millió fényévre mindentől, ami akár csak halvány biztonságot is adhatna! Nem is gondoltam volna, hogy ezek az álmok, amelyek annyi éven át olyan kellemesek és barátságosak voltak, egyszer halálra rémítenek majd. Egy kicsit szomorú voltam, vagy talán sértődött, amiért az a valami, amiben ennyire megbíztam, így megijesztett.

Félálomban magamra akartam húzni a takarót, de valamiért nem sikerült, mintha valaki fogta volna a másik végét. Kinyitottam a szemem - és kővé dermedtem a látványtól. Egy gallyakból lazán font kunyhóban feküdtem, a gallyak között áttetsző anyag csillogott, mintha valamiféle megkeményedett gyanta lett volna, talán abból áradt az a kissé szúrós, mentolos illat, ami az egész kunyhót beterítette. Ajtó nem volt, a bejárati nyílást valami zöldes, talán levelekből font függöny takarta el, amely meg-meglebbent, ahogy a szellő játszott vele.

Lehunytam a szemem és mélyeket lélegeztem. Ilyen álmom még nem volt, de nem is akartam. Ez már sok, fel akarok ébredni! Újra kinyitottam a szemem és magam elé emeltem a kezem, az egyetlen dolgot, amiben biztos voltam, hogy a régi életemhez tartozik és amelynek látványa talán visszaránthat a valóságba. Alaposan szemügyre vettem az ujjaimat, körmeimet, megpróbáltam szuggerálni tudatom mélyén azt a valamit, amiről úgy véltem, segít felébredni, de semmi sem történt.

Árnyék takarta el az ajtónyílást. Felnéztem, titokban azt remélve, hogy most végre valami olyasmit fogok látni, ami segítségemre lesz, de amikor megláttam, ki húzza félre a levélfüggönyt, hirtelen olyan csalódottságot éreztem, hogy majdnem elsírtam magam.

– Egészen eddig odakint üldögéltem – mondta a narancsszínű lény. Hangja meglepett, mert jobban hasonlított az emberére, mint ahogy azt vártam volna. Nem válaszoltam. Mit is mondhattam volna?

A lény besétált és az ágy szélére ült. Felém fordította fejét és újra szemügyre vehettem rövid plüss-szerű szőrét, szürkés bőrét és a szemeit, amelyektől még mindig kirázott a hideg. Nem tudtam nem észrevenni, hogy hosszú farka a lábamhoz simul.

– Jól érzed magad? – kérdezte. Nemet intettem.

– Tudsz beszélni?

Bólintottam. A lény felemelte egyik kezét és a homlokomhoz érintette. Tenyerén nem volt szőr, bőre bársonyosnak és puhának tűnt, én pedig összerándultam, mert egész megjelenése összezavart. Nem volt ember és mivel számomra teljesen egyértelmű volt, hogy bármely élőlény, amely nem tartozik az emberi fajhoz, alsóbbrendű, nem tudtam eldönteni, hogyan viszonyuljak hozzá. Kétségtelenül értelmes lény volt, valószínűleg sokkal fejlettebb, mint én, de külseje annyira állatszerű volt, legalábbis az én számomra, hogy ösztönösen viszolyogtam tőle, mintha csak egy csimpánz érintett volna meg, akitől nem tudom, mit várhatok.

– Nincs semmi baj, ez természetes. Előbb-utóbb megszokod. Nekem is furcsa, hogy teljesen csupasz vagy, bár én nem állatként gondolok rád.

Elvörösödtem.

– Az agyhullámok bizonyos értelemben univerzálisak, belelátok a fejedbe. Ha zavar, megpróbálok ezentúl csak a beszédre hagyatkozni, bár akkor sokkal lassabban fogunk haladni.

– Vigyél... haza! – nyögtem ki az első dolgot, ami az eszembe jutott. Láttam rajta, hogy nem tudja, mit válaszoljon. Félrenézett, farkának vége ütemesen csapkodta a bokámat.

– Ezt sajnos nem tehetem! – bökte ki végül.

– Miért?

– Később elmesélem, miért. Most fontosabb, hogy egyél valamit. Sajnos, nem tudom pontosan, ti mit esztek, de összeszedtem pár gyümölcsöt és ehető leveleket. Kóstold meg őket és ami ízlik, abból szerzünk még. Gyere ki!

Felállt és nyújtotta a kezét. Nem mozdultam, egyszerűen képtelen voltam rá. Úgy éreztem, ha vele megyek, azzal elfogadom a helyzetet és semmi sem állt távolabb tőlem, mint hogy belenyugodjak abba, hogy itt állok egy idegen világban és semmit sem értek az egészből.

– Hol vagyok egyáltalán?

– Nem segít, ha elmondom, hidd el. Ne akarj mindent megtudni. Egy olyan lény számára, aki egészen eddig azt hitte, egyedül él az univerzumban, a teljes igazság őrjítő lehet.

– Lehet ennél is őrjítőbb? – kérdeztem keserűen. A lény bólogatott. Kissé félrebillentette a fejét és egy rövid pillanatra olyan ismerősnek tűnt, talán valami kölyökállatra hasonlított, aminek az ember nem tud ellenállni.

Felkeltem és követtem őt a kunyhó elé, ahol egy gyékényszerű szőnyeg várt minket, rajta nagy halom ismeretlen gyümölcs és két kupacban víztől csillogó falevelek, az egyik kupacban vékony fenyőtűszerűek, a másikban hosszú, fogazott szélű vastagok.

A lény letelepedett a gyékény mellé és intett, hogy üljek mellé. Zavartam néztem vissza rá.

– Előtte én... szóval elmennék... – intettem az erdő felé. Nem nagyon akartam beavatni, mi dolgom van a fák takarásában, de sejtettem, hogy tudja.

– Csak nyugodtan! – üzente telepatikusan, mert szája foglalt volt, éppen egy vastag levelet tömött bele, ajkai szélén ragacsos nedv csillant.

– Sötétkék levél, kerek és puha, azt keresd! – üzente és visszafordult a levelekhez. Éreztem, hogy vörös a fülem, még sosem jelentettem be senkinek, hogy könnyíteni akarok magamon és ezt olyan megalázónak éreztem. Elvonultam egy vastag törzsű fa mögé, de előtte kerestem egy párat azokból a sötétkék levelekből. Úgy látszik, akármilyen fajhoz is tartozik egy lény, vannak alapvető dolgok, amikben nem különböznek. Reméltem, hogy ezek a hasonlóságok nem csak az ilyen jellegű dolgokra vonatkoznak.

Amikor néhány perc múlva visszatértem, a narancsszínű lény apró fogaival éppen egy hófehér gyümölcsöt rágcsált, amelynek határozottan tojásformája volt. Én is elvettem egyet, azt gondolva, legalább a formája legyen ismerős és lesz, ami lesz, beleharaptam.

Kemény volt, mintha héjastul akartam volna megenni azt a bizonyos tojást, de az alatta lévő gyümölcshús szinte zselés állagú volt, sárgászöld színű és émelyítően édes. Közepében apró magvak foglaltak helyet, ezeknek viszont sós tésztára emlékeztető ízük volt.

– Ez jó! – mondtam.

– Tudom, én is szeretem. Elég nehéz hozzájutni, de majd megtanulod. Persze nem ez lesz az elsődleges tananyag – tette hozzá és ettől megint elment a kedvem mindentől.

– Tudni akarom, miért vagyok itt és mikor mehetek haza! Nem érted, hogy ez... ez annyira... idegen?

Rám nézett. Ha ember lett volna, talán azt mondhattam volta, szomorúságot láttam a tekintetében, így csak abban voltam biztos, lehet, hogy jobb, ha nem tudok semmiről.

Néha azt gondolom, tényleg jobb lett volna, ha nem kérdezősködök.