Féreglyuk

20.

Néhány nappal a történtek után megjelent nálam egy lény, Ymer fajához tartozott, de narancssárga szőre foltokban hiányzott és szemének furcsa fénye, valamint bőrének fénytelensége arról árulkodott, hogy már igen öreg.

Megállt az ajtóban, körül sem nézett, azonnal a tárgyra tért.

– Azért jöttem, hogy elmondjam, még a mai napon át fogunk szállítani egy másik állomásra. Egyrészt azért, mert úgy látjuk, hogy itt tartózkodásod alatt semmiféle jelét nem mutattad annak, hogy valóban különleges képességeid lennének, másrészt pedig azért, mert Ymer jelen állapotát nézve valószínűsíthető, hogy már soha nem lesz olyan állapotban, hogy folytathassa a tanításodat, amelynek amúgy sem látjuk értelmét.

Döbbenten meredtem rá, hosszú másodpercekig megszólalni sem tudtam, utána is csak dadogva próbáltam tiltakozni, de félbeszakított.

– Nem tudom, Ymer mit mondott neked, de ne hidd, hogy annyira egyedi vagy! A világegyetem hatalmas, milliószámra akadnak benne olyan lények, akikben nagyságrendekkel nagyobb tehetség lapul, mint benned.

Fogalmam sem volt, mi a francról beszél. Ideges lettem, kezeim ökölbe szorultak, de tudtam, hogy igazából félek attól, ami Ymer nélkül történni fog velem.

– Ezek szerint Ymer semmit sem mondott még el neked. Akkor megteszem én. Csak azért lehetsz itt, mert Ymer végig azt bizonygatta nekünk, hogy te valami olyasminek vagy a birtokában, ami forradalmasíthatja az Ugrást, de eddig semmiféle eredményt nem értetek el.

Beszéd közben farka végével a földet csapkodta, de nem úgy tűnt, mintha ingerült lenne, talán csak rossz szokás volt.

– Az egyetlen érdekesség, hogy a fajtád utolsó példánya vagy, de ez nem ok arra, hogy továbbra is itt tartsunk.

– Nem maga fogja eldönteni, mi legyen velem! – csaptam az asztalra. A könnyű, de erős műanyag kissé meghajlott öklöm alatt, hogy elnyelje az ütés erejét.

A lény furcsa grimaszt vágott.

– Ymer azt is elmondta, hogy ő csupán a Negyedik Kör tagja?

– Mi?

– Röviden, a rangsorban alul helyezkedik el, semmiféle lehetősége nincs arra, hogy megmondja, mi legyen veled, egyébként sincs olyan állapotban. Csak azért vehettél részt a kiképzésen, mert azt állította, képes vagy valamire, amire mások nem, de ezt eddig semmi sem igazolta.

– Rengeteget fejlődtem! – tiltakoztam.

– Igen, már majdnem annyit tudsz, mint a mi fajtánk születéskor, de ez igen kevés. Soha nem leszel képes telepatikusan kommunikálni, nem leszel olyan mozgékony és olyan erős, mint mi, az egyetlen plusz képességed az lett volna, ha képes vagy Kapu nélkül utazni, de eddig semmiféle jele nincs annak, hogy valóban képes lennél rá.

– Az álmaim...

– Az álmaid nem jelentenek semmit, amíg nincs hasznunk belőle.

– Hogy mi van? Egyáltalán ki a franc maga? – kérdeztem elkerekedett szemmel.

– Nem mondtam? A nevem Yll-Amin, az Első Kör tagja, én vagyok az állomás védelmi vezetője, az én jogom eldönteni, kit engedek be az állomásra és kit küldök el innen.

Sok mindenre számítottam, de erre nem, ez annyira... aljas volt, hogy hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Legszívesebben behúztam volna egyet ennek a nyomorult akárminek, de bármennyire is ideges voltam, tudtam, hogy Ymer nélkül nekem végem.

– Szóval megértetted – mondta a lény elégedetten és körülnézett a szobában.

– Mennyi időre van szükséged, hogy összeszedd a holmidat? Már úgy értem, azt, ami nem a mi tulajdonunk.

– Harminc perc – mondtam, bár tudtam, hogy a hivatalos időegységben kellene számolnom, de azt akartam, hogy gondolkodnia kelljen rajta.

– Rendben, harminc... perc múlva jön valaki és elkísér a komphoz. Ne is próbálkozz Kaput nyitni, itt nem fog sikerülni.

Azzal megfordult és kiment a szobából. Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, a fali konzolon vörösre váltott egy lámpa, az ajtó már nem engedelmeskedett a parancsaimnak.

Első dolgom volt Kaput nyitni, de az öregnek igaza volt, hiába próbálkoztam vele, nem sikerült. Éreztem, hogy a Kapu reagál az utasításaimra, mégsem történt semmi. Ettől megijedtem, mert azt jelentette, van valami, ami még a Kapu erejénél is nagyobb és amiről semmit sem tudok. Félelmetes volt belegondolni, hogy saját kis különbejáratú szuperképességem felett másnak is van hatalma.

Nekidőltem a falnak és végiggondoltam ezt a furcsa beszélgetést, miközben éreztem, hogy egész testemben reszketek. Mi volt ez az egész? Kinek lehetek útjában és miért, hiszen nem követtem el semmit és igenis sokat fejlődtem? Létezik, hogy egyedül Ymer hisz bennem? Egyáltalán mi van vele, mi az, hogy talán már soha nem lesz olyan állapotban, hogy taníthasson?

Remegő kézzel összekapkodtam néhány holmit, a nyakamba akasztottam a kis földgömböt, amit a nagydarab lénytől kaptam, aztán fel-alá járkálni kezdtem a szobában, várva, hogy értem jöjjenek.