Féreglyuk

17.

A nagydarab, széles vállú Védelmező rám vigyorgott, láttam tűéles, lereszelt fogait. Közel hajolt hozzám és megszaglászott, amit elég furcsának tartottam, majd telepatikusan beazonosított.

– Ezt miért csinálja? – súgtam oda Ymernek.

– Engem is nyugodtan megkérdezhetsz, tudok beszélni – dörmögte a Védelmező. – Az illatod és a telepatikus lenyomatod azért kell, hogy bárhol megtaláljalak. Mostantól kezdve egészen az akció végéig én felelek a biztonságotokért.

– Milyen akció? – döbbentem meg.

– Az első bevetésed – mondta Ymer és farka végével megpaskolta a hátamat. Éreztem, hogy elsápadok.

– De hát én még nem tudok semmit. Mi van, ha rosszul csinálok valamit?

– Akkor meghalunk – mondta a Védelmező, majd hozzátette:

– Nyugi, ez velem nem szokott megtörténni.

– Mi ez az egész? – néztem Ymerre.

– Baj van. Gyorsan el kell hoznunk valamit egy Gyűjtők által megszállt bolygóról, de az ottaniak minden Futárt ismernek, már Kaput sem tudnak nyitni, te viszont ismeretlen vagy, tehát nem fognak felfedezni, csak amikor már bent vagyunk.

– El fogom szúrni – tördeltem a kezeimet.

– Akkor meghalunk – mondta Ymer.

– Ezzel vigasztalni akarsz?

– Csak a tényeket közlöm. Megkapod a koordinátákat, odaviszel bennünket, mi kimegyünk, te bezárod a Kaput és vársz. Ha érzed, hogy jövünk, újra kinyitod és visszahozol. Ennyi az egész, neked nem is kell kilépned a Gömbből.

– Nincs más választásom, igaz?

– Nincs. Ez vészhelyzet.

– Jól van – sóhajtottam. Ymer átnyújtott egy kis kártyát, rajta a célkoordinátákkal. Odaérintettem az órámhoz, de a biztonság kedvéért memorizáltam is. Már képes voltam közvetlenül ugróközpontos rendszerbe váltani, az utóbbi napok (hetek? hónapok?) alatt saját magam számára is elképesztően gyorsan tudtam irányítani a Kaput.

Ymer a központi rendszertől rendelt számomra egy bevetési csomagot, amely kényelmes csizmából, testhez simuló kezeslábasból, egy pántokból álló mellényszerűségből és egy fekete, az arcot elfedő sisakból állt. Szótlanul dobáltam le a ruháimat.

– Úgy tudtam, még kölyök vagy! – szólalt meg a Védelmező. Értetlenül néztem rá.

– Az ő nemük már születéskor eldől – mondta Ymer. A Védelmező bólintott.

– Akkor jó.

– Miért jó? – értetlenkedtem. Ymer magyarázni kezdett:

– Arra gondolt, hogy ha már nemet választottál, de még mindig kölyökként tanulsz, nem lehetsz valami nagy tehetség. Nálunk kissé másképp működnek a dolgok.

Felvettem a ruhát, rögzítettem a mellény hevedereit, aztán Ymer átadott valamit, ami határozottan fegyverre emlékeztetett.

– Soha nem volt ilyen a kezemben...

– Reméljük, nem is lesz. Ha használtál már fegyvert, tudod kezelni, a központ a testfelépítésed és a társadalmadról eltárolt információk alapján tervezte, kifejezetten neked.

A kezembe vettem a fegyvert, amelynek határozottan pisztolyformája volt, bár a cső alatt egy furcsa, tarajszerű kinövést találtam és ott, ahol az üres töltényhüvely távozik, itt csak egy kis panel volt, amelyen színes fények villóztak.

– Gyakorolj vele, csak ne lőj le senkit, addig mi is felkészülünk!

A karomon lévő óra néhány apró elektromos impulzussal jelezte, új információi vannak számomra. Néhány pillanattal később már le tudtam olvasni a panelt és tudtam, hogy működik a fegyver. Célra tartottam, lövési módot váltottam, ki-be kapcsoltam a célzó automatikát, meg voltam elégedve magammal. Egészen addig a pillanatig, amíg Ymer meg nem szólalt a hátam mögött:

– Utolsó eligazítás!

Megfordultam. Mindketten úgy néztek ki, mint egy szuperhős. Ymer oldalán is fegyver volt, a Védelmező fémszínű, rugalmas páncélt vett magára. Ehhez képest én úgy éreztem magam, mint aki egy farsangi fellépésre készül.

– Tehát a következő történik majd – kezdte Ymer és rám nézett. – Megnyitod a Kaput, belépünk, kiválasztod a célt és ott kiengedsz minket. Te odabent maradsz és figyeled, közeledünk-e. Zárod a nyílást és vársz minket. Nem léphetsz ki a Gömbből és nem engedhetsz be semmit és senkit. Ha jövünk, engedélyezed a belépést és visszahozol minket.

– Rendben! – mondta és reméltem, elég magabiztosnak tűnök. Futólag arra gondoltam, ez is valami vizsga lesz, szimulált környezetben, tehát még ha el is rontom, nem lesznek komolyabb következményei. Ymer bátorítóan nézett rám, ennek ellenére örültem volna, ha ez az egész meg sem történik.

– Nyisd meg a Kaput! – mondta a Védelmező. Nagyot sóhajtottam és néhány pillanat múlva már nyitva állt a Kapu. Beléptünk, előírásosan lezártam a bejáratot, kiválasztottam a célt, odarepültem és átnéztem a hártyán. Mintha egy hatalmas gyárépület belsejében lettem volna, mindenhol nagy, füstöt okádó gépek, a padlószint felett cikázó félgömb alakú robotok, de élőlénytől származó jeleket nem érzékeltem.

Egész testemben reszkettem, amikor kinyitottam a Célt és a következő pillanatban Ymer és a Védelmező kiugrottak és otthagytak. Néhány pillanatig még láttam őket, ahogy a gépek takarásában rohannak, aztán egyedül maradtam. Gyorsan bezártam a nyílást és olyan egyedül éreztem magam, mint még soha. A Gömb hirtelen félelmetesen nagynak és üresnek tűnt, csak a bejáratot jelző halvány pontocska pulzált valahol a messzeségben.

Felvettem a várakozó pózt és folyamatosan figyelve a hártyán túli ismeretlen világot, megkezdtem végtelennek tűnő várakozásom egy félelmetesen idegen világban.