Féreglyuk

6.

Lebegek. Teljes sötétségben, vakon és süketen, még azt sem tudom megmondani, van-e bármi, amit képes vagyok érzékelni. Aztán valahol a távolban halvány fények villannak fel, apró, mérhetetlenül apró kékes pontocskák, először csak egy, aztán tíz, száz és ezer, végül milliónyi. A tökéletes csendben, a semmi közepén, egy hatalmas gömb belsejében lebegek, a milliónyi kék pontocska a gömb belső felületét alkotja.

Valahol éles villanással kigyúl egy újabb fény, ezúttal narancsszínű. Testem meglódul és a fény felé repül, a közeledő fénypont alapján iszonyatos sebességgel repülök, a kék fénypontok összemosódnak előttem, majd hirtelen lefékezek és megállok a narancsszín fénykör előtt. Kábultan figyelem a kört és rájövök, hogy sem az elképesztő sebességet, sem a fékezést nem érzékeltem, mintha csak a tévé képernyőjén néztem és nem magam éltem volna át.

Előttem narancs keretben halványkék plazmahártya feszül, mögötte valami ismerős táj, amit már láttam azelőtt, de nem tudtam volna megmondani, hol és mikor. A táj néhány másodpercig lebeg előttem, aztán valami meglódít és nekirepülök a hártyának.

Az első dolog, ami elhatolt a tudatomig, a levegő illata volt. Még soha nem éreztem effélét, azt sem tudtam eldönteni, kellemes-e. Mintha valami édeskés virágillat keveredne a tiszta víz illatával. Nem is értem, miért tanították az iskolában, hogy a víznek nincs illata. Igenis van, mégpedig jellegzetes vízillata, tiszta és hűvös, leírhatatlan, de érezhető.

Kinyitottam a szemem. Amikor megláttam az eget, még a lélegzetem is elakadt. Az égbolt halvány narancsszínű volt és érezhető volt a nap melege, de magát az égitestet nem láttam, talán azért, mert egy szokatlanul szabályos felhő eltakarta.

Nem emlékeztem, hogy kerültem ide és arra sem, hogy miért. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy gondolkodjak, így hát tovább feküdtem a földön és bámultam a felhőt, amelynek szabályosnak tetsző csipkés széleit mintha csak a szél fodrozta volna. Hosszú percek teltek el így, mire rájöttem, hogy a felhő él. Széleinek fodrozódó mozgása nem a szél játéka volt, a farkatlan rájára emlékeztető, medúzaszerűen áttetsző lény így haladt előre a levegőben. Addig figyeltem, amíg arrébb nem sodródott és a narancsszínű nap erős fénye bántani nem kezdte a szemem.

Felálltam és körülnéztem. Térdig érő, sárgásfehér, vékony szálú fűvel benőtt mezőn álltam. Előttem a mező folytatódott, ameddig csak elláttam, balra a távolban hegycsúcs meredezett sötéten és baljóslatúan. Olyan volt, mintha szürkésbarnán csillogó üvegdarabokból építették volna, egyetlen szál növényt sem láttam rajta. Jobbra folytatódott a mező, a távolban pedig nagyobb, magas, vékony törzsű fákból álló erdőt láttam és amikor hátrafordultam, megláttam a halványzöld tengert. Magam sem tudom, miért, de arrafelé indultam.

Furcsa kábulatban haladtam előre, az egész olyan volt, mintha most is álmodnék, bár egyik álmom sem volt még ennyire részletes és ingergazdag. Éreztem, ahogy a fűszálak a lábamat simogatják, ahogy a föld felső rétege szivacsszerűen ellapul talpaim alatt. A szél végigsimogatta bőrömet és sokféle, eddig teljesen ismeretlen illatot hozott a szél.

Az első sokk akkor ért, amikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra felfedeztem, hogy teljesen meztelen vagyok. Mivel álmaimban sem viseltem ruhát, az ébredés utáni percek ismerősek voltak, de most, amikor felfogtam, hogy ez a valóság, ruháim hiányától megijedtem, mert...

Percekig álltam a fűben mozdulatlanul, kezeimet ökölbe szorítva. Emlékeim visszatértek, már tudtam, mi történt apám szobájában. Reszketni kezdtem, amikor rájöttem, hogy mindaz, amit láttam, a kék bőrű, kis ormányos lény, a narancsszínű, félelmetes szemű idegen, a kékesen villódzó plazmahártya, mindaz, amit láttam és hallottam, valóság volt. Emlékeztem a lökésre, amelytől a hártya közepébe zuhantam. A kék bőrű lény azt mondta, ez a Kapu.

Hirtelen vágyat éreztem, hogy rohanni kezdjek és találjak valamit, ami ismerős lehet. Még egy eldobott konzervdoboznak vagy egy nejlonzacskónak is örültem volna, mert azt jelentette volna, hogy otthon vagyok, a Földön, a saját bolygómon, a megszokott emberek között. Szükségem volt valamire, ami megnyugtat, embereket akartam látni magam körül, egy ismerős formát, házakat, utcákat, autókat vagy bármit, ami segít megszabadulni attól az érzéstől, hogy magamra maradtam.

Mély lélegzetet vettem, hogy kiabálni kezdjek, de valami visszatartott, mintha egy láthatatlan kéz szorítaná össze a torkomat. Vajon jól teszem-e, ha felhívom magamra a figyelmet? Ki hallhatná meg és hogyan kérhetnék bármiféle segítséget?

Térdre rogytam. Hirtelen olyan magányosnak éreztem magam, mint még soha, mintha csak megéreztem volna, milyen iszonyatos és felfoghatatlan távolság választ el mindentől, ami eddig körülvett - és milyen csekély esélye van annak, hogy visszataláljak az otthonomba.

Arra ébredtem, hogy reszketek. Kinyitottam a szemem. Magzatpózban hevertem a fűben, az ég sötétebbé vált, narancsról szürkéssárgává vált és feltámadt a szél. A magasban egy nagy rája sebes csapkodással igyekezett a látóhatár széle felé és néhány másodperc múlva beleolvadt a felhők szürkeségébe.

Felálltam és körülnéztem, merre menekülhetnék a várható vihar elől. A mezőn semmiféle védelmet nem találhatok, el kell jutnom az erdőig. Már a gondolattól is elfáradtam, mert bár képtelen voltam felbecsülni a távolságot, mégis úgy éreztem, nem tudok elfutni odáig.

Mégis elindultam, mert a futás a cselekvés illúzióját keltette. A puha föld mintha minden lépésnél besüppedt volna a súlyom alatt, a fűszálak a lábamat simogatták és az egész talán még kellemesnek is lett volna nevezhető, ha közben nem érzem azt az ősi félelmet, amit még talán a Neander-völgyi ember érezhetett. Egyedül, bármiféle segítség nélkül az idegen világban, ez olyan félelmetes volt, hogy szinte beleőrültem.

Rohantam, nem néztem, mire lépek. Többször is éreztem, hogy valami nedves, nyálkás dolog pukkan szét a talpam alatt, valószínűleg valami állat lehetett, de nem volt időm gondolkodni rajta vagy sajnálni őket. Az ég egyre szürkébb lett, a szél egyre erősebb, majd hirtelen eleredt az eső, hatalmas cseppekben hullott alá a furcsa szagú folyadék. Agyam mélyén valami arra figyelmeztetett, még az sem kizárt, hogy a felhőkből alázúduló folyadék nem is víz, hanem valami egészen más.

Az erdő fái egyre közeledtek, de nem olyan gyorsan, hogy meggátolták volna, hogy bőrig ázzak. Mire beértem az erdő védelmébe, a hajam vizesen tapadt az arcomra, tüdőm sajgott a megerőltetéstől és továbbra is úgy fáztam, mint még soha előtte.

Szédülni kezdtem, tettem még két botladozó lépést, aztán éreztem, ahogy a világ körbefordul. Megpróbáltam egy pontra fókuszálni, de a forgás nem szűnt meg, hányingerem egyre erősödött, aztán, mielőtt összeestem volna, a szemem sarkából még megláttam valamit, ami egyenesen felém tartott.

Narancssárga volt.