Féreglyuk

60.

Amikor leszállt az este, az égbolt még furcsább és félelmetesebb lett. Az ismeretlen fényforrás fénye lassan elhalványult. Vártam már az éjszakát, hogy a csillagok állásából kis szerencsével meghatározhassam, merre járunk. Nem mintha olyan jó navigátor lettem volna, de elég ideje voltam már az űrben ahhoz, hogy ha jó helyen vagyok, tájékozódni tudjak.

Az éjszaka azonban még bizonytalanabbá tett bennünket, mint a nappal. A sötét égbolt ugyanis teljesen üres volt, egyetlen csillagot, holdat sem láttunk. Amennyire meg tudtuk ítélni, továbbra sem felhők takarták el a látványt, egyszerűen üres volt az égbolt, ami teljesen lehetetlennek tűnt.

Lerogytam egy szikla tövébe és hátamat nekitámasztottam.

– Remek! Eddig egy dolog biztos: itt halunk meg. De legalább nem a vadállatok tépnek szét.

– Feltéve, ha az itteni állatok nem éjszaka jönnek elő – mondta Noah. Erre nem is gondoltam, bár mindegy lett volna. Ha eszünkbe jutnak az éjszakai állatok, kereshettünk volna egy barlangot vagy valami búvóhelyet, ahol kivárhattuk volna a nappalt, de csak dombokat meg völgyeket láttunk, aztán megint dombokat és megint völgyeket, végül fűcsomókat és fákat. Úgy nézett ki, ezen a helyen nincs is semmi más.

– Mekkora lehet ez a bolygó?

– Nagyobb, mint a Föld – nézegette a látóhatárt Noah. – Amennyire meg tudom ítélni, nagyobb, de csak tippelek, a méréshez kellene valami komolyabb műszer.

– Honnan tudod, mekkora a Föld? – kérdeztem meglepődve. Noah elnevette magát.

– Az adatbázisomból. És persze mindent megjegyeztem, amit meséltél. Szóval szinte biztos, hogy ez egy nagy bolygó.

– Vagyis ha a másik oldalán van a kaja és a szállás, akkor meghalunk – összegeztem. Noah bólintott.

– Jól összefoglaltad.

– De miért hagyna meghalni az, aki elküldte az üzenetet? Nyilván nem véletlenül kaptam meg, azt akarták, hogy idejöjjek. Miért nem egy város közepén bukkantunk fel?

– Mert ők se hülyék – mondta Noah. – Lehet, hogy figyelnek minket, tudni akarják, miért jöttünk ide vagy hogyan próbáljuk...

Noah megállt és elhallgatott.

– Mi a baj? – néztem rá.

– Azt mondtad, a koordinátákat neked küldték, csak neked. Akkor semmi értelme, hogy megfigyeljenek minket, hiszen tudják, hogy kinek szánták a meghívót, nem? Van itt valami, amit nem vettünk észre.

– De mi?

– Mutasd azt a koordinátát – sürgetett Noah. Kerestem egy finom porral borított helyet és a földre írtam a számokat, Noah ott állt felettem egyetlen zseblámpánkkal.

– Ez tizenhét szám – nézegette. – Az ugráshoz elég tizenhat is, mi ez az utolsó?

– Már én is néztem – hazudtam, hogy ne tűnjek teljesen hülyének. – Így adták meg, ez biztos. Még sosem láttam ilyen koordinátát.

– Én sem, de az biztos, hogy nem véletlenül adták meg ebben a formában – nézegette Noah. A lámpa fénycsóvája ide-oda ugrált a számok között, én pedig megpróbáltam az utolsó számot összepárosítani a többivel, hátha kapok valami ismerős eredményt.

– Hiába számolgatom, mindig ugyanaz jön ki – tártam szét a kezem. – Az utolsó szám nem elég nagy ahhoz, hogy egy bolygóközi ugráshoz képest jelentősen eltéríthesse a célt, mindössze néhány...

Lenéztem a földre és akkor megértettem.

– Néhány száz méterrel – fejezte be Noah. Nem is válaszoltam, csak félrefordultam és Kaput nyitottam. A kékes hártya pillanatokon belül ott fénylett előttem. Beléptünk és én megadtam a Cél koordinátáit, de most gondosan hozzátettem az utolsó számot is. A Cél abban a pillanatban megnyílt, szinte előttünk. Odarepültünk és kinéztem a hártyán.

Gondolhattam volna. Az utolsó szám a földfelszín alá vitt bennünket. Még mindig nem értettem, mi szükség volt rá, hiszen a bázisokon, az űrhajók belsejében minden ugrási cél logikailag a földfelszín alatt volt és nem kellett hozzá semmiféle plusz adat, de úgy gondoltam, előbb-utóbb csak megtudom.

Bár ahhoz ki kellene lépnünk a Gömbből.

– Nos? – kérdeztem Noah-t, aki a kinti világot vizsgálgatta.

– Nem nagyon van más választásunk – mondta és a Cél felé siklott. Elegáns mozdulattal lépett ki a Gömbből és én néhány pillanatnyi habozás után követtem.

Egy alig ötször öt méteres, szabályos kocka alakú helyiség közepén álltunk. A falak valami ezüstszínű fémből készültek, szegecselésnek vagy hegesztésnek nem volt nyoma. A padlót sűrűn perforált fémlemezek alkották, ha lenéztem, sokemeletnyi mélységet láttam a lábam alatt. Az aknában halvány vörös fény parázslott.

A felső sarkokban gépezetek mozdultak. Alakjuk alapján nem tudtam beazonosítani őket, de ahogy rövid és vastag csöveikkel folyamatosan nyomon követtek minket, nem volt nehéz kitalálni, hogy automata fegyverek.

A hely nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, ezért megpróbáltam Kaput nyitni, hogy ha komolyra fordul a helyzet, mondjuk tüzet nyitnak ránk, legalább elméleti esélyünk legyen a menekülésre.

Ahogy sejtettem, a Kapu most sem válaszolt.