Féreglyuk

56.

A tervem következő részének megvalósítása komoly nehézségekbe ütközött. Be kellett járnom a bázis teljes területét, de alig a felét sikerült, a többi szektorba nem engedtek be. Hol az automata rendszer tartotta zárva a kapukat, hol őrök bukkantak fel és küldtek vissza, hol pedig a lift döntött úgy, hogy nem enged át a nanokapun.

Katona voltam, bár igen alacsony beosztásban, ezért a fontosabb helyekre, mint például a központi gömb, ahol a vezérlő foglalt helyet, eleve nem juthattam be. Őszintén szólva ezt nagyon sértőnek találtam. Elvégre én vagyok az egyetlen, aki képes arra, hogy Kapuk használata nélkül eljusson a világegyetem bármelyik pontjára, ezért csak megérdemelném a megkülönböztetett bánásmódot. Bár ami azt illeti, a bánásmód igenis megkülönböztetett, nekem ugyanis kevesebb jogom van, mint másnak.

A katonák fegyverrel járnak a bázison, szinte mindenhová beléphetnek, Themot pedig, akinek feleannyi rendkívüli képessége sincs, mint nekem, az egész bázist bejárhatta. Szóval utáltam itt lenni és elegem volt abból, ahogyan bántak velem.

A bázis egy teljesen szabályos gömb alakú fémszerkezetre épült. A szektorok úgy helyezkedtek el, mint a hagyma héja. Legbelül volt a nullás szektor, itt volt a központi vezérlő és egyéb fontos részek, ide voltaképpen nem is nagyon akartam bejutni, mert felesleges volt. A következő héjat négy északi és négy déli szektorra osztották, ugyanúgy, mint az utána következőket. Mivel a szektorok egyre nagyobbak lettek, ahogy kifelé haladtunk, ezeket is újabb részekre osztották, a legkülső héjon már több mint száz kisebb szektor volt, egyszerűen lehetetlen volt külső segítség nélkül közlekedni.

Hetek mentek el arra, hogy a hozzáférhető szektorokat bejárjam, itt-ott megálljak és megpróbálkozzak azzal, ami a tervem következő pontját jelentette: megpróbáljak Kaput nyitni. Egyszer újra is kellett kezdenem az egészet, mert hülye voltam és elfelejtettem egy nagyon fontos dolgot. Csak olyan helyet választhattam, ahová Noah-nak is szabad bejárása van. Egyértelmű volt, hogy magammal viszem.

Esténként fáradtan rogytam le az ágyra, teljesen kikészített, hogy naponta száz alkalommal kellett kísérletet tennem Kapunyitásra, ráadásul csak az első kapcsolódáshoz szükséges mértékben, hiszen azt még megtehettem úgy, hogy mások nem figyeltek fel rám.

Mindeközben el kellett látnom a feladatimat: ha Seggszájú parancsot adott, ott kellett hagynom mindent és indulnom kellett. Nem a küldetések fizikai része miatt voltam fáradt, hiszen többnyire csak egy másik szintre kellett átmennem és ott egy ágyon feküdtem a teljes küldetés alatt, sokkal inkább az fárasztott, hogy olyasmit kellett tennem, amihez nem volt kedvem.

Themot legalább megpróbált úgy tenni, mintha nem lennék rab. Magával vitt, amikor nem volt rá szükség, bevont a csapatba, beszélgetett velem és még Noah-t is neki köszönhettem, még ha most már tisztán láttam is, hogy nem volt őszinte. De legalább úgy tett, mintha. Seggszájú meg sem próbál normálisnak látszani.

Egy nap felfedeztem a rendszert a küldetések helyszíneiben. Nem a valós helyszínekre gondolok, azok a csillagtérkép szerint nagyjából random helyeken voltak szétszórva, hanem a bázis különböző bevetési kamráira. Összesen hetet használtunk és ezeket mindig ugyanabban a sorrendben. Amikor rájöttem, már tudtam, hogy ez fog segíteni abban, hogy kijussak innen.

Végigjártam az útvonalakat, amelyek a szobámból a kamrákba vittek és minden sarkon megpróbáltam Kaput nyitni, de sehol sem sikerült. Ez eléggé lelombozott, mert nem volt más ötletem, hol próbálkozhatnék még.

A hetedik kamrától jöttem visszafelé, csüggedten bandukoltam a szürke-fehér folyosón, amikor hirtelen megnyílt mellettem egy ajtó. Ijedten húzódtam félre, hirtelen azt sem tudtam, mi történik, de csak egy takarítórobot állt mellettem, bocsánatkérően felcsipogott és amikor félreálltam, elindult a fal mellett.

Mielőtt az ajtó bezárult volna, vetettem egy pillantást a helyiségre, ahonnan a robot érkezett. Egy kisméretű raktárhelyiség volt, sötét és zsúfolt. Csak úgy próbaképpen megpróbáltam Kaput nyitni és nagyon meglepődtem, amikor válasz érkezett.

Alig tudtam megállni, hogy ne rohanjak hazáig. Ott elmeséltem Noah-nak a felfedezést és megnéztem a bázis térképén, pontosan hol helyezkedik el ez a kamra. Noah fedezte fel, hogy a falak mögött nagy energiavezetékek futnak, talán emiatt nem működött az a rendszer, ami máshol blokkolta a Kapu nyitását. Ez ugyan elsőre logikátlannak tűnt, hiszen eddigi tapasztalataim alapján az volt valószínűbb, hogy egy kényes művelet éppen a nagy energiaáramlás miatt nem működhet, de itt valamiért nem ez volt a helyzet.

A többi aztán ment magától. Egy este alaposan kitárgyaltuk, mit teszünk, a lehetőségekhez képest be is gyakoroltuk, mikor hová állunk és merre mozdulunk. Nem volt egy bonyolult terv, de mivel csak egyszer próbálkozhattunk, be kellett gyakorolnunk. Azzal is tisztában voltam, hogy ha nem sikerül, azonnal megyek a sebészeti részlegbe és kiégetik az agyam, utána pedig élő zombiként fogom szolgálni őket, amíg csak meg nem halok. Ezt pedig még akkor sem akartam, ha sejtettem, a műtét után nem is fogok emlékezni arra, miért nem akartam.