Féreglyuk

61.

– Ha legközelebb ugrókoordinátákat kapsz valakitől, ne használd! – mondta Noah.

– Megígérem! Már ha életben maradunk – válaszoltam és magamhoz húztam Noah-t. Jó érzés volt magam mellett érezni, bár jobb lett volna, ha ugyanezt valahol máshol érezhettem volna, mondjuk az univerzum másik felében, de semmiképpen sem itt.

A velünk szemben lévő falon feltárult egy ajtó, pontosabban a fémfal mintha egy darabon egyszerűen elpárolgott volna. a nyílásban egy alak állt, akinek láttán úgy éreztem, elképesztően sok minden létezik, amit még nem láttam.

Az illető nagyjából két méter magas volt, humanoid, de az is egyértelmű volt, hogy robot vagy inkább kiborg. Az első dolog, ami magára vonta a figyelmemet, a feje volt, pontosabban annak hiánya. A lény rövid nyaka úgy nézett ki, mintha valaki egy csillogó fémkupakot szegecselt volna rá, a kupak tetejéből pedig egy fejméretű, ujjnyi vastagságú, élére állított kör alakú fémpánt nőtt ki, amelynek belsejében ugyanolyan kék plazmahártya feszült, mint a Kapuban.

Ahogy láttam, a pánt elfordult, mintha a lény elfordítaná nem létező fejét. A hártyában vagy körülötte semmiféle érzékszerv vagy annak elektronikus megfelelője nem látszott, csak a jól ismert szikrák pattogtak a pánt két széle között.

A lénynek két karja volt, az egyik határozottan emberi kézben végződött, a másik olyan volt, mint egy, a Földön is ismert bionikus karprotézis, de látszott rajta, hogy sokkal bonyolultabb a felépítése. Az idegen két lába hasonlított a legjobban az emberére, bár lehet, hogy csak azért, mert ebből láttuk a legkevesebbet. Csizmát viselt, fekete műanyagszerű nadrágot, fémes mellényszerűséget és hosszú fekete köpenyt.

– Üdvözöllek benneteket! – mondta és felemelte emberi kezét, mintegy jelezve, hogy szándékai békések.

– A nevem Dai, én foglak kísérni benneteket az első napokban és átsegíteni a kezdeti nehézségeken.

– Te... milyen lény vagy? – kérdeztem.

– Mi vagyunk az Alkotók. Évmilliárdok óta létezünk és azt tesszük, amit nevünk sugall: alkotunk.

Noah kinyitotta a száját, de Dai megelőzte.

– Szintetikus létforma vagyunk. Valaha szerves lények voltunk, de saját akaratunkból szintetikus testre és tudatra váltottunk.

– Miért üzentetek nekem? – kérdeztem.

Dai bólintott, legalábbis nyakán a körpánt olyan mozdulatot tett, ami erre emlékeztetett.

– Sajnos hiba csúszott a számításainkba, ezért voltunk kénytelenek ilyen módon elküldeni a koordinátákat. Más esetben ennél sokkal hatékonyabb módszerekkel dolgozunk.

– Semmit sem értek az egészből! – mondtam egyszerűen. Egy rövid pillanatig ugyan eltöprengtem azon, milyen kérdéseket tegyek fel és milyen sorrendben, aztán úgy döntöttem, jobb lesz mindent elölről kezdeni.

– Nem baj! – válaszolta Dai. Elektronikusan modulált hangja egy fokkal barátságosabbra, szinte vidámra változott. – A legfontosabb, hogy megérkeztetek. Már vár rátok egy kényelmes szoba és holnap minden kérdésetekre válaszolok.

Intett, hogy kövessük, de nem mozdultam.

– Nem bízol bennem – jelentette ki Dai. Óvakodtam attól, hogy ezt nyíltan kimondjam, de elég nyilvánvaló volt.

– Attól tartok, itt és most nem tudom elmagyarázni, miért kellene bíznod bennem, mert elég hosszú történet lenne és tudom, hogy mindketten fáradtak vagytok. Legalábbis te – bökött felém egyik emberi ujjával. – A társad szerencsére nem érez fáradtságot, legalábbis nem olyan értelemben, mint te.

Várt egy kicsit, majd folytatta:

– A koordinátákat azért küldtük, hogy elérhess bennünket. Már régebben is ide akartunk hozni, de sajnos nem hallgattál a jó szóra.

– Hogy mi van? – értetlenkedtem.

– Amikor elszöktél a tanítódtól és átléptél abba a virtuális csapdába, amelyet a Gyűjtők építettek neked, éppen azt kellett volna megtanulnod, hogyan használd fel a képességed arra, hogy eljuss hozzánk. Te azonban meggondolatlan voltál és elmenekültél, a Gyűjtőkhöz pedig bizonyos okok miatt nem követhettünk, így kénytelenek voltunk más módon elérni, hogy eljuss ide.

Éreztem, ahogy elgyengül a lábam. Hirtelen felfogtam, hogy mindaz, amit az utóbbi hónapokban átéltem, a Föld és a családom, a Gyűjtők csapdája, a bázis, Themot és a kiképzés, a küldetések, Seggszájú és a kínzások, mind elkerülhető lett volna. Talán ha akkor, valamikor nagyon régen nem hagyom ott azt a kopasz plüssmacit, aki abban az idegen világban, a furcsa lényekkel teli kis faluban, abban a kis házikóban megpróbált megtanítani valamit, már régen itt lehetnék.

Aztán eszembe jutott, hogy azt sem tudom, hol vagyok és hogy valóban jobbra fordul-e a sorsom attól, hogy idekerültem. Eddig elég sokszor tűnt úgy, hogy jobb lesz, de valahogy sosem lett az. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy ahogy eddig, most sem tudok sokat tenni annak érdekében, hogy megváltoztassam a dolgokat.

Felsóhajtottam hát és elindultam Dai felé, aki elégedettnek tűnő mozdulatokkal indult el, hogy a szobánkba vezessen bennünket.