Féreglyuk

46.

– Nyiss Kaput!

Kábán kinyitottam a szemem. A hangok mintha téglafal mögül jöttek volna, tompák voltak és színtelenek.

– Nyiss Kaput, koncentrálj!

Valaki arcul csapott, mire egy kicsit magamhoz tértem. Nem nagyon láttam, hol vagyok és mi van körülöttem, de tudtam, hogy ez nekem szól. Koncentráltam, bár nagyon kába voltam, szédültem és valami tompa fájdalmat is éreztem a testem bal oldalán. Sejtettem, hogy bajban vagyunk és azt is, hogy most én lehetek az egyetlen, aki kiviheti innen a csapatot. Lehunytam a szemem és a Kapura koncentráltam. Nehezen ment, mert a fájdalom tompa bizsergésből egyre élesebb fájdalommá erősödött és ez megijesztett. Az első kísérletemre a Kapu felvillant, de azonnal be is záródott. A második már sikerrel járt, fátyolosan láttam a kék szikrákat a plazmahártya szélén.

Egy árny suhant el mellettem és egy nehéz energiafegyver kezdett ugatni a fejem felett, minden lövésnél elért a fegyver csöve melletti hűtőrekeszből kiáramló forró levegő. Tudtam, hogy Mercoti az, más nem lehetett. Valaki megrántott, a jobb karomat húzta, ami rettenetesen fájt. A törmelékkel teleszórt talajon húzott végig, éreztem, ahogy egy élesebb kő végigvágja a hátam és a combom, de nem szóltam, csak összeszorítottam az ajkam és reméltem, hogy nem tart már sokáig.

Újabb robbanás rázta meg a környéket, a valaki, aki cipelt, elejtett és én a földre zuhantam. Valószínűleg egy törmelékdomb tetején lehettünk, mert éreztem, hogy lefelé csúszok valami lejtőn. Megpróbáltam bal kezemmel fékezni magam, de furcsa módon semmi sem történt, nem éreztem, hogy bármit is megfogtam volna.

Néhány pillanattal később egy erős marok visszarántott és én éreztem a Kapu közelségét, majd azt a pillanat törtrészéig tartó furcsa kis elektromos zajt, amit akkor hallok, ha átlépek a hártyán. Aztán minden elsötétült előttem.

Amikor magamhoz tértem, a Gömbben lebegtem, felettem milliónyi apró fénypont a gömb belső felületén. Balról Themot arca úszott be elém. Fél arcát zöldes színű ragacs borította, húsa mintha fel lett volna tépve, a kék bőr alól sárgás, lüktető hús villant elő. Amennyire láttam, kezében henger alakú eszközt tartott, amiből mintha valami zöldes habot permetezett volna a ruhámra.

– Haza tudsz vinni? – kérdezte.

– Mi történt? – nyöszörögtem.

– Megtámadtak. Haza tudsz vinni?

– Meg... megpróbálom.

Lehunytam a szemem és magam elé idéztem az állomás képét, aztán már csak arra emlékszem, hogy testem meglódul.

Amikor ismét magamhoz tértem, az állomáson voltam. Egy koporsószerű kapszulában feküdtem vízszintesen, valami folyadék felszínén úsztam. Odabent hűvös volt, de nem kellemetlenül, mintha valami berendezés folyamatosan cserélte volna a levegőt. Orromban volt valami, talán egy cső, ami kellemetlenül feszített, de egyéb fájdalmat nem éreztem. Mozdulni próbáltam, de képtelen voltam rá, bár nem éreztem, hogy bármivel is odarögzítettek volna. Ettől pánikba estem, éreztem, hogy szívem gyorsabban kezd verni. Megpróbáltam kiszabadulni és mivel nem sikerült, egyre erőteljesebben próbálkoztam.

Hirtelen egy ovális fej jelent meg a kabin túloldalán, egy droid bámult rám nagy szemeivel. Néhány másodpercig figyelt, aztán félrenézett és valami megpiszkált a kabin mellett. A következő pillanatban valami forróság ömlött végig az ereimen és éreztem, ahogy lenyugszom.

– Örülök, hogy magához tért, uram – mondta a droid. Hangja egészen emberi volt.

– Hol vagyok?

– Az állomáson, uram. A hatos kórházblokkban, kettes sürgősségi besorolású részleg. Egy küldetésen megsebesült, most rehabilitáljuk. Kíván valami nyugtatót?

– Mi történt velem?

A droid elfordította ovális fejét és valahová a fejem fölé nézett, majd visszafordult.

– A sérülései súlyosak, de teljesen fel fog épülni. Még néhány napot kell a kabinban töltenie, aztán átkerülhet a hármas szintre, ahol tovább folytatják a kezelését.

– Nem mondaná meg pontosan, mi történt?

– A parancsnok arra utasított, ne tegyem meg.

– Miféle parancsnok? – lepődtem meg.

– Ön is ismeri. Themot.

– Akkor hívja ide, beszélni akarok vele!

Hirtelen nagyon határozott lettem. Ha most egy íróasztalnál ülök, biztos, hogy ököllel csaptam volna az asztallapra. Mi az, hogy nem mondhatja meg? Csak egy pillanattal később villant belém, hogy mi az, amit nem tudhatok meg? Mi az, amit a droid nem mondhat el? Ismét éreztem, hogy szívverésem gyorsulni kezd, de most már a hirtelen támadt félelemtől. Mi a franc történik itt? Mit keresek ebben a zárt kapszulában és miért nem tudok mozdulni?

– Azonnal beszélni akarok Themottal!

A droid mintha habozott volna.

– Szólok neki, uram!

Azzal újra a fejem fölé pillantott és keze újra kinyúlt valahová. Aztán már csak azt éreztem, hogy szemhéjam elnehezül és néhány másodpercen belül elaludtam.