Féreglyuk

41.

– Volt már olyan hely, ahol nem akartak együttműködni veletek?

– Csak kettő – válaszolta Themot. – Az egyikkel ezer éve találkoztunk, ők azóta elpusztultak, de nem tudjuk, miért. A másik bolygóval alig tíz éve találkoztunk. Hagyományos módon megközelíthetetlenek a bolygót körülvevő burok miatt, amin nem tudnak áthatolni a hajók. A Kapuk segítségével lemehetünk a felszínre, de azok közül, akiket akár mi, akár az Utazók odaküldtek, senki sem tért vissza, sőt egy ideje már a Kapukat is blokkolják.

– Mi lehet ott?

– Fogalmunk sincs. Megfelelő távolságból figyeljük a bolygót, egyetlen hajó sem hagyja el, még műholdjaik sincsenek, de a burok léte azt mutatja, hogy igen fejlettek. Kommunikációnak sincs semmi nyoma, de ha néha a felhők alá tudunk tekintetni, hatalmas városokat látunk odalent.

– Miért csinálhatják?

Themot megrázta a fejét.

– Megegyeztünk, hogy ma már nem teszel fel több kérdést. Ha elvégeztük a feladatot, újabb háromra válaszolok.

– Jól van – mondtam kedvtelenül. Az utóbbi napokban legalább háromszáz kérdést tettem fel és már megszoktam, hogy választ is kapok rájuk.

– Ma egy alapszintű gyakorlatot hajtunk végre, ennek során figyelni fogjuk az életjeleidet, a mentális paramétereidet és még néhány más dolgot. A dolgod nagyon egyszerű lesz. Nyitsz egy Kaput a megadott koordinátákra, áthaladsz rajta és nyitva tartod, amíg a csapatunk vissza nem ér. Utána bezárod a Kaput és visszatérsz ide. Van kérdésed?

– Van. Honnan tudtátok előre, hogy India atomháborút fog kirobbantani? Azt mondtátok, véletlen baleset történt.

Themot arcán némi ingerültség hullámzott át.

– Úgy értettem, a gyakorlattal kapcsolatban.

– Ja, akkor nincs.

Themot nem szólt semmit, de tudtam, hogy bosszús. Igyekeztem nem gondolni arra, mennyire élvezem a helyzetet.

A folyosó végén beléptünk az előkészítő kamrába, ahol már várt rám a ruhám, amit kizárólag nekem készítettek. Egészen büszke voltam arra, hogy csak nekem készítenek bevetési öltözéket, aztán eszembe jutott, hogy ki másnak csinálhattak volna, amikor én maradtam egyedül?

Tudtam vagy legalábbis reméltem, hogy az első gyakorlat unalmas lesz, csináltam már ilyet Ymer mellett, elméletben szinte mindent tudtam arról, mikor mit kell csinálnom. Gyakorlatban viszont... nos, ez majd kiderül.

Az öltözékem egyébként nagyon jól nézett ki. Testhezálló kezeslábas, megerősített védelemmel az ízületeknél és a gerinc vonalában, beépített kommunikátor és a hátamon egy hátizsákszerű izében minden, amire szükségem lehet. Ezt Themot mondta, nekem fogalmam sem volt róla, mit cipelek magammal.

Még fegyvert is kaptam, bár Themot megjegyezte, hogy csak vészhelyzetben fog működni, ami azt jelentette, hogy ha mondjuk az érkezésnél mindenki meghalna rajtam kívül, legfeljebb csapkodni tudnék vele, másra nem lesz jó.

Nem bíznak bennem. Meg kellett volna sértődnöm, de mivel én sem bíztam bennük teljesen, nem tudtam hibáztatni őket.

A filmekben ilyenkor kimennek az űrrepülőtérre vagy valami hangárba és onnan indulnak. Mi az állomás egy ugrókamrájából indultunk, ami kissé olyan volt, mintha Kolumbusz egy vécéből indult volna felfedezni Amerikát.

Ott találkoztam a csapattal, akikkel talán hosszabb ideig együtt fogok majd dolgozni.

Themot hagyományos kezeslábast viselt, oldalán fegyvert viselt és teljesen nyugodtnak látszott. Volt velünk egy nagyon vékony, de határozottan ruganyosnak látszó humanoid, aki egyetlen szót sem szólt, csak végigmért sárga szemeivel. A neve Bi'An volt, de ezt sem tőle tudtam meg.

A csapat negyedik tagja egy erőteljes felépítésű wanali harcos volt. Majdnem kétméteres magasságával, testére erősített fegyvereivel, ruhájának karjain villogó infópaneljeivel és a bal szeme helyére épített implantátumával úgy nézett ki, mint egy földi sci-fi szereplője, mint ahogy voltaképpen az is volt.

Themot néhány szóban elismételte a tudnivalókat, aztán előreléptem és megnyitottam a Kaput. A másodperc tört része alatt nyílt meg a kékes plazmahártya, amelynek kékes fénye már ismerős volt. Ellenőriztem a Gömböt, letapogattam a Célt és intettem a többieknek, hogy lépjenek be.

Elsőként a harcos lépett be a Gömbbe, őt követte Bi'An, majd Themot, végül én és azonnal zártam a Gömböt. Néhány másodpercig csak lebegtem a semmiben, őszintén szólva kissé hiányzott ez az érzés, aztán megkerestem a Cél narancssárgán világító pontját és arrafelé indultam.

A Cél előtt lefékeztem és kinéztem a hártyán. A világ ismeretlen volt, még álmomban sem láttam ilyesmit. A Cél egy városba nyílt, amelyikhez hasonlót még sosem láttam, legalábbis élőben.

Hatalmas felhőkarcolók nyúltak a sötét ég felé, testükön sok ezernyi világító ponttal, a Cél pedig egy utcára nyílt, amely keskeny volt, a mi fogalmaink szerint egy legfeljebb kétsávos útnak megfelelő szélességű. Az út halványan derengett, sárgás fénye elegendő volt arra, hogy minden egyéb világítás nélkül is biztonságosan lehessen közlekedni rajta. A hatalmas épületek között, amelyek minden oldalról körülvettek bennünket, úgy éreztem magam, mint a hangya a búzamező közepén.

A környék teljesen néptelen volt, életnek semmi nyomát sem láttam, csak valami halk zörej jutott el hozzám, ami akár a távolban közlekedő járművek motorjának zaja is lehetett.

– Nem látok semmi problémát – mondtam és megnyitottam a Célt. Elsőként a harcos bújt át a nyíláson, gyorsan körbenézett és vetett egy pillantást a kijelzőire, majd intett a többieknek. Mindenki kilépett, én ott maradtam, nyitva tartottam a Célt és vártam.

– Nagyjából egy óra múlva itt vagyunk. Mercoti itt marad és őrködik – mondta Themot és a harcos felé intett.

– A Kapu nyitva marad. Ha baj van, Mercoti értesít minket.

Rám pillantott.

– Amíg vissza nem érünk, Mercoti a főnök.

Bólintottam, bár legszívesebben elküldtem volna a francba. Még jó, hogy nem ültet a sarokba hátratett kézzel, nehogy valami bajt csináljak! Nagy kedvem lett volna ott hagyni őket, bár ahhoz tudnom kellett volna, merre menjek.

Így hát lebegtem tovább a nyílás előtt és néztem Mercotit, ahogy néhány méterrel a Kapu előtt állva folyamatosan pásztázza a környéket. Unalmasnak ígérkezett a következő óra.

Ismerős helyzet volt.