Féreglyuk

57.

– Minden rendben? – kérdeztem halkan. Noah bólintott, de úgy tűnt, nem biztos benne.

– Min gondolkodsz, kismókus? – húzódtam közelebb hozzá. Szeme sarkából rám pillantott.

– Elgondolkodtál már azon, miért van az, hogy ha szeretsz valakit és kedveskedni akarsz neki, egy alsóbbrendű élőlényhez hasonlítod?

Hirtelen nem tudtam, mit mondjak erre.

– Kedvességből egy olyan lényhez hasonlítasz, amelyiknek az intelligenciája nem mérhető össze az emberével. Neveztél már nyuszinak, mókusnak, egérkének és kisfarkasnak, bár ez utóbbinál sejthető, hogy valami másra gondoltál.

Önkéntelenül is elnevettem magam. Noah néha olyan furcsa tudott lenni, de még ezt is imádtam benne.

– Jól van, édes kis tengerimalacom. Mi lenne, ha most egy időre elfelejtenénk a biológiaórát és azt a kis időt, ami még hátravan, arra használnánk, hogy.

Nem fejeztem be a mondatot, inkább oldalra nyúltam és csupasz hasára tettem a kezem, valamivel a köldöke fölé. Megvakargattam, mint egy kiskutyát szokás.

– Remek – mondta. – Malac, kutya és disznó.

– Milyen disznó? Olyat nem is mondtam.

– Az lehet – nézett rám. – De disznó dolgokat akarsz csinálni velem. Az a kezed ott lent... igen, az ott, nemsokára elkezd majd a nadrágomban kotorászni.

– Ebben biztos lehetsz – bólogattam. Erre már ő is elmosolyodott. Szerette, ha viccelődtem. Így programoztam be.

– Mennyi időnk van még?

– Huszonhat perc – mondta anélkül, hogy felnézett volna a fali kijelzőre. Most őszintén, hát kinek van olyan barátja, akinek kvarcóra van az agyában? Közelebb csúsztam hozzá és megcsókoltam, de nem csókolt vissza.

– Tudod, mennyi az esélye annak, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást? – kérdezte.

– Ezt muszáj most megtudnom?

– Utána már lehet, hogy nem tudom elmondani. Szóval kilencvenhat százalék esély van arra, hogy meghalunk. Arra kettő és fél, hogy csak te, engem mindenképpen megölnek.

Éreztem, hogy elsápadok.

– Kilencvenhat?

– Csak egy esélyünk van.

– Csodás.

Felültem az ágyon. Azt gondoltam, még utoljára szeretgetjük egymást egy kicsit, de nem, Noah-nak muszáj volt átkapcsolnia droid üzemmódba. Nem mintha később nem lenne lehetőségünk bepótolni ezeket a perceket, de mi van akkor, ha nem lesz legközelebb? Hát... akkor meg már nem fog hiányozni.

Csendesen ültem az ágy szélén és néztem a falat. Egy idő múlva Noah felállt, felvette a ruháját és készülődni kezdett. Csak egy kis táska volt nála, amit az övére tudott akasztani. Mivel személyes holmijai nem voltak, csak néhány alkatrész és szerszám volt nála.

Mielőtt kilépett volna a szobából, visszafordult.

– Az ugrásig negyvenkilenc percünk van. Ha nem lesz szerencsénk, akkor még negyvenkilenc percig foglak szeretni.

Nem tudtam mit válaszolni, csak bólintottam és néztem, ahogy elmegy. Innen két szektor érintésével a takarítórekeszhez megy és elbújik benne. Én negyven perc múlva megkapom az értesítést, hogy induljak, addigra elkészülök. Ha abban a tempóban lépkedek, amit kiszámoltunk, pontosan nyolc perc és ötven másodperc múlva érek oda a rekeszhez. A többire nem egészen öt másodpercünk van.

Sokáig gondolkodtam azon, mit tegyek, ha mégsem jönnek össze a dolgok. Valószínűleg lesz néhány másodpercem, amíg le nem tepernek vagy egyszerűen le nem lőnek, addig még okozhatok némi kárt, csak az a kérdés, mivel. Fegyverem nem volt, pedig milyen egyszerű lett volna kilőni néhányukat, amíg még lehet, főleg Seggszájút, de még csak próbaképpen sem kaptam fegyvert, amikor a bázison voltam, küldetések alkalmával pedig nem volt rá szükségem.

Amikor megkaptam az értesítést, felpattantam és elindultam a kamra felé. Számoltam a másodperceket és figyeltem, hogy tartsam a tempót. Végigmentem a két szektort összekötő folyosón, közben ellenőriztem a bevetési öltözékem, bár semmi szükség nem volt rá, de Seggszájú ragaszkodott hozzá, hogy mindig az legyen rajtam. Végignéztem a csatokat, hevedereket, bár tudtam, hogy minden rendben van, hiszen soha egyik sem sérült meg harc közben. Ez megint csak Seggszájú hülyesége volt, de szerencsére már csak alig négy percig kell elviselnem.

A következő sarkon kereszteztem egy nagyobb forgalmú folyosót. Milyen szerencse, hogy nem itt kell Kaput nyitnom, pillanatokon belül összeszaladna a fél bázis, bár azt én már nem érném meg.

Továbbmentem és számoltam a másodperceket, a folyosó szürke-fehér falait nézegetve. Csak most fogtam fel, hogy talán csak húsz másodpercnyire vagyok a haláltól. Egészen eddig úgy éreztem, nem számít, de most félni kezdtem. Talán jobb lenne elhalasztani?

Előrepillantottam. Seggszájú ott állt a folyosó közepén és egy őrrel beszélgetett, pontosabban úgy tűnt, éppen kioktatja. Az őr mereven állt és hallgatta a letolást, én pedig arra gondoltam, ez a barom pontosan a kamra előtt áll.

Már nem volt lehetőségem a változtatásra. Öt másodperc, négy, három... Noah tudja, hogy ott vagyok, még két másodperc és...

Kapcsolódtam a Kapuhoz.

Nem kaptam választ.