Féreglyuk

47.

– Mi ez? Mit csináltok velem? Miért nem mondhat semmit a droid? Mi történt velem?

Themot nyugodtan állt a kabin mellett és engem nézett. Fél arcán átlátszó műanyagnak tűnő maszkot viselt, ami követte fejének formáját, alatta látszott a sárgás hús, de most mintha kisebb lett volna a seb, mint amikor utoljára láttam.

– Nyugodj meg! Nem voltál olyan állapotban, hogy elmondhattam volna, a droid pedig parancsot teljesít, képtelen lett volna elmondani.

– Mi történt?

– Megtámadtak minket. A bolygó lakói három, egymással harcban álló csoportra oszlottak és mindegyik a másik kettőt okolja a kialakult helyzetért. Az információk, amiket végül sikerült elhoznunk, az utolsó műszaki megoldásaikat tartalmazza, köztük egy igen hatékony nukleáris megoldásét, amely bár primitívnek és veszélyesnek tűnik, sokat segíthet más problémák megoldásában.

– Velünk mi történt? – türelmetlenkedtem.

– Felrobbant mellettünk egy bomba. Te és Bi'An súlyosan megsebesültetek, Mercoti pedig védett bennünket addig, amíg rá nem tudtalak vennie, hogy nyiss Kaput. De végül hazahoztál bennünket, ami szép teljesítmény volt.

Themot a fejem fölé pillantott.

– Fontos tudnod, hogy teljesen fel fogsz épülni és ha akarod, további lehetőségek is vannak. A lényeg, hogy most hiányzik a bal karod és belső sérüléseid is vannak.

Szemeim tágra nyíltak, egy pillanatra éreztem, ahogy egy ismerős jeges érzés fut végig a gerincemen, aztán az érzés, ahogy jött, el is múlt.

– A gép már tudja, mikor kell nyugtatót adagolni – mondta Themot a fejem fölé pillantva. – Szóval néhány nap múlva kivesznek a kapszulából és átvisznek a transzplant részlegbe, ahol kapsz egy új kart. Nem leszel robot, ne aggódj, a saját tested biológiai anyagaiból a saját testedhez készült kart kapsz, nem fogod észrevenni a különbséget. Ebben nagyon jók vagyunk.

– Ezt azért még fel kell fognom...

– Még van néhány napod gondolkodni rajta, de nem érdemes. Én már kétszer kaptam új kezet, egyszer egy teljes lábat és amikor egy küldetésen belém lőttek, a belső szerveim egy részét mesterségesre cseréltem.

– Mik azok a... további lehetőségek? – kérdeztem. Bármi is volt, többet akartam tudni róla, mert nagyon ígéretesen hangzott.

– Feljavíthatjuk a tested. Persze nem leszel tőle... mi is volt az a szó... Terminátor, igen, szóval nem leszel tőle szuperhős, de az izomerődet, egyes érzékeidet fejleszthetjük, beépíthetünk egy agyi implantot, amivel hozzákapcsolódhatsz a gépeinkhez és irányítani is tudod őket. Voltaképpen a teljes testedet újra tudnánk alkotni.

Ezen elgondolkodtam. Igyekeztem nem gondolni a dolognak arra a részére, hogy hiányzik a bal karom, mert igazából fel sem tudta fogni. A folyadékágyon lebegve fel sem tűnt, főleg hogy rengeteget aludtam. Érdekelt volna, hogy ha napok óta itt vagyok, vajon hogyan mentem vécére, de aztán meggyőztem magam, hogy nem akarom tudni, milyen megoldásokat alkalmaztak, most az is elég, ha nem érzek fájdalmat.

Mielőtt elaludtam volna, eszembe villant egy ötlet. Lehet, hogy csak a nyugtató miatt, de ott, abban a pillanatban egészen kivitelezhetőnek tűnt. Sejtettem, hogy ha elmondom Themotnak, őrültségnek fogja tartani, mint ahogy én sem voltam róla teljesen meggyőződve, hogy komolyan gondolom, de hát ő mondta, hogy bármi lehetséges.

 *

A transzplant részlegen töltött idő különösebb esemény nélkül telt el, a nagyobb megrázkódtatásokra már nem emlékeztem a gyógyszerek miatt, az új karommal viszont meggyűlt a bajom. Bár Themot azt mondta, nem fogok észrevenni semmiféle különbséget, az első napokban annyira idegesített, hogy szinte azt kívántam, bár vissza se kaptam volna. Képtelen voltam használni, nem engedelmeskedett és bár pont olyan volt, mint a régi, még a körmeim is, mégis idegennek tűnt. Hiába adta ki az agyam a parancsot, a kezem nem mozdult vagy nem azt és úgy csinálta, amit kellett, egy kanalat sem voltam képes felemelni vagy megtartani.

Minden nap órákon keresztül tornáztatott egy droid, mindenféle értelmetlen mozdulatsort kellett végeznem, csupa olyasmit, aminek semmiféle hasznát nem láttam, de az orvos azt mondta, csak csináljam és majd meg fogom látni, hogy lesz eredménye. Erre azonban heteket kellett várni.

Amikor végre kiengedtek és szemügyre vettem magam a tükörben, vagyis inkább abban a tükröződő felületben, ami a szobám falának egy részét alkotta, rájöttem, hogy van valami, amiről teljesen megfeledkeztem. Az utóbbi időben mintha teljesen kitörlődött volna a fejemből az a fiú, aki régebben voltam, még a Földön.

Hirtelen rádöbbentem, mennyire egyedül vagyok. Eddig is én voltam az egyetlen ember a bázison és azt is tudtam, hogy ez már így is marad, mégis furcsa érzéssel töltött el, mennyire véglegesnek éreztem. Hiányzott valami, vagy talán valaki, egy test, egy érzés, hiányzott az, hogy hozzáérjek valakihez, akivel egy fajba tartozunk. Hiányzott egy másik test melege, a bőrének tapintása, az, hogy ha belenézek a szemébe, ne rózsaszín pupillát, elektronikus optikai egységet vagy rovarszerű összetett szemeket lássak. Meg akartam fogni valaki kezét és nem a csápjait, négyujjú karmos végtagjait, hanem valami ismerőset, barátságosat... valahogy még Ymer narancsszínű bundája iránt is vágyódtam, bár kétségtelen, hogy nem ő lett volna a tökéletes megoldás.

Tökéletesen elfelejtettem, hogy a Földön mennyire vágytam egy másik fiú érintésére. Amikor találkoztam Ymerrel, egy kicsit könnyebb lett, de valami még mindig hiányzott. Ymernek nem volt neme és ha lett volna is... szóval hát... vannak olyan testi szükségletek, amelyekhez emberi nemi szervek kellenek és ugyan bármikor képes lettem volna magamhoz ölelni Ymert és belefúrni a fejem a bundájába, de az már gondot okozott volna, ha ennél tovább akartam volna jutni.

Szükségem volt egy emberi lényre, egy másik fiúra és már tudtam is, honnan fogok szerezni egyet.