Féreglyuk

59.

A Cél narancs fénye halványan parázslott, mi ott lebegtünk a hártya előtt és néztük a tájat. Szabálytalanul gyűrött, kisebb-nagyobb dombokkal megszórt vidék volt, itt-ott furcsa, szürkésfehér kavicshalmokkal. Közvetlenül előttünk különálló élénkzöld fűcsomók meredtek az ég felé, nem alkottak nagyobb telepeket, néhol egy-egy nagyobb, fa formájú növény állt, vékony törzsű, magas és hajlékony, tetején szinte szabályos gömb alakú lombozattal.

– Megkockáztatjuk? – kérdezte Noah. A Célra koncentráltam, minden rendben lévőnek tűnt, a Gömb nem jelzett veszélyt. Egy kicsit haboztam, aztán bólintottam. Lassan kiléptünk a bolygó felszínére, apró kavicsok csikordultak meg talpunk alatt, a levegő friss volt, hűvös és valami megnevezhetetlen illat járt át mindent. Kissé édeskés, kisség fűszeres, még azt sem tudtam eldönteni, kellemes-e vagy sem, de úgy tűnt, nem mérgező.

A Kapu bezárult mögöttünk. Egyedül maradtunk egy idegen helyen és ettől összerándult a gyomrom, aztán eszembe jutott, hogy nem vagyunk bezárva, bárhová elmehetünk innen, ha akarunk. De vajon akarunk-e?

Körülnéztünk. A táj nem volt túl barátságos, az összegyűrt lepedőre emlékeztető dombok és völgyek összevisszaságában volt valami vad és félelmetes, de a növények barátságos színűek voltak, valahogy ismerősek annak ellenére, hogy formájuk eltért mindattól, amit megszoktam. A fűcsomók mintha egy gömb felső feléből nőttek volna ki és úgy néztek ki, mint egy pingponglabda, amelyiknek égnek áll a haja a rémülettől. A fák vékony törzse hajlékonynak tűnt és nem úgy nézett ki, mint a Földön, a kéreg inkább pikkelyekre hasonlított, ezek a pikkelyek pedig szinte tökéletes háromszög alakúak voltak.

A földet apró kavicsok borították, néhol foltokban kilátszott alóluk a szürkésbarna talaj. Sehol sem láttunk állatokat vagy bármiféle magasabb rendű életet.

– Mi ez a hely? – kérdezte Noah.

– Nem tudom. A Gömb belsejében voltam, amikor egy üzenetet kaptam. A Célok fényeibe volt kódolva, de fogalmam sincs, miért kaptam. Igazából – néztem Noah-ra, – abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet volt idejönni. Nem úgy néz ki ez a hely, mint ahol le akarom élni az életemet.

– Valami nincs rendben ezzel a hellyel...

– Mi a baj? – kérdeztem. Noah vállat vont és a tájat figyelte.

– Nem tudom, valami van itt, ami nagyon szokatlan és ami miatt kezdek félni, de akárhogy próbálkozok, nem látom, mi az, pedig itt van előttem.

Még egyszer körbenéztem, de nem láttam semmi furcsát, legalábbis semmi olyat, ami az átlagosnál furcsább lenne. Sem a látvány, sem a színek, sem a hangok, sem a...

A következő pillanatban egyszerre néztünk fel Noah-val az égre és megértettük.

Valahol lennie kellett volna egy égitestnek, amelyik megvilágítja a tájat, de nem volt. Az ég nagyon halvány kék volt (vagy talán annál is halványabb zöld), sehol egyetlen felhőfoszlányt sem láttunk és egyetlen fényforrást sem. A teljes égbolt egyenletes fényerővel világított, mintha egyetlen elképesztő méretű nap lett volna. Sehol egy halványabb folt vagy régió, sehol egy világosabb, fényesebb pont.

– Nem emlékezem ilyesmire az atlaszból – mondta Noah és lenézett a földre.

– Még rendes árnyékunk sincs – mutatta. Lenéztem a lábam elé és úgy tűnt, mintha a fényforrás közvetlenül felettem állna, mivel egyáltalán nem volt árnyékom, legfeljebb csak valami halvány foltocska, amely úgy tűnt, egyszerre minden irányban látszik.

– Ez nem normális – ingattam a fejem.

– Nem kellett volna idejönnünk – csóválta a fejét Noah, aztán elővett egy összecsukható távcsövet és a szeméhez emelte. Körbenézett vele, majd nagyot sóhajtva közölte:

– Itt nincs semmi. Akárhol van itt az értelmes élet, nagyon sokat kell gyalogolnunk ahhoz, hogy találkozzunk vele. Találomra elindulhatunk valamerre és majd meglátjuk, mi történik.

– Csodás! – vakartam meg a fejem. – Mondjuk még mindig jobb, mintha Seggszájú ölne meg.

Megtapogattam a bevetési ruhám egyik zsebét és örömmel vettem tudomásul, hogy még megvan a vésztartalék, amit még régebben rejtettem el.

– Menjünk! Hat napra való koncentrált élelmünk van, az íze pocsék és nem egészen nekünk találták ki. Ketten vagyunk, három napig életben maradhatunk, utána viszont szomjan halunk, mert vizünk egy csepp sincs.

– Jól felkészültünk! – nézett rám Noah. – Se fegyver, se víz, se egy konzol, amivel megnézhetnénk, hol vagyunk.

– Akkor... merre? – kérdeztem. Noah körülnézett, majd találomra az egyik nagyobb domb felé mutatott.

– Az a domb szimpatikus, ott szeretnék meghalni.

Elindultunk arrafelé és reménykedtünk, hogy találunk valamit és ha mégsem, még mindig továbbállhatunk innen, még ha jó eséllyel egyenesen a Gyűjtők karjaiba futunk is.