Féreglyuk

22. Kiteljesedés

Bezuhantam a Gömbbe, a Kapu bezárult mögöttem. Ismerős érzés volt, szinte teljesen természetes. A mélységes csend kellemes volt, a lebegés pedig pihentető. Vártam, hogy valahol a Gömb belső felszínén felragyogjon a Cél narancsszín fénye, de nem történt semmi, minden csendes volt, az egész Gömb egy nagy, sötét erődnek tűnt. Aztán kigyulladt a fény. Bár a hátam mögött volt, azonnal észleltem és arrafelé fordultam.

Már indultam volna a Cél felé, amikor újabb fény gyulladt ki, az előzőtől kissé balra és felfelé. Megtorpantam, ilyet még nem láttam. Aztán egy harmadik fény is feléledt, majd egy negyedik. Egyszerre négy Cél világított és nekem fogalmam sem volt arról, amelyik az igazi. Aztán az első kialudt, de rögtön utána fellobbant egy újabb. Megint kialudt egy és szinte abban a pillanatban világítani kezdett egy új.

A fények egyre gyorsabban kezdtek kialudni és felgyulladni, előbb két-három másodpercenként, aztán már csak másodpercenként, végül már észlelni sem tudtam. Kezdtem összezavarodni, a Gömb belsejében összefüggő fényfoltok kezdtek vándorolni, amelyeket több száz vagy talán ezer Cél egyidejű kigyulladása okozott és ezek a foltok egyre gyorsabban vándoroltak ide-oda.

Eltakartam a szemem, mert már kezdtem szédülni, de szemhéjamon keresztül is láttam a sebesen száguldó fényfoltokat, amelyek tökéletes csendben kavarogtak körülöttem, de megzavarodott agyam tornádószerű hangokat képzelt hozzá és ez félelmetesebbé tette a jelenséget mint amilyen valójában volt.

Aztán hirtelen sötét lett. Vártam néhány másodpercet, aztán kinyitottam a szemem. Már csak egyetlen fénypont világított, aktuális helyzetemhez képest fent és jobbra. Némi tétovázás után arrafelé indultam és szabályszerűen megérkeztem a Cél elé.

A hártya konzisztensnek tűnt, a világ, amelyre nyílt, teljességgel ismeretlen volt. Odakintről nem érkeztek életre utaló jelek, a Cél környékén senki sem tartózkodott. Megerősítésként az órámra néztem, de rájöttem, hogy azt az állomáson hagytam, így csak saját megérzéseimre hagyatkozhattam.

Hosszas töprengés után megnyitottam a Célt és kiléptem, a biztonság kedvéért még nyitva tartottam a Kaput.

Odakint a levegő kissé kesernyés volt, majdnem gyógyszerszagú. Vártam egy kicsit, de semmiféle veszélyre utaló jelet nem észleltem, szívverésem normális volt, a látásom tiszta, nem éreztem különös nyomást a dobhártyáimon, bőröm is tiszta maradt, így bezártam a Kaput és az elenyészett a semmiben.

Ott álltam egy idegen bolygó felszínén. Régen, kisgyerekként azt hittem, ez a pillanat valami földöntúli boldogsággal fog eltölteni és határtalanul büszke leszek magamra, amiért eljutottam egy másik világba, de nem éreztem semmit.

Körbenéztem. A talaj szürkés volt, sóderszerű, itt-ott zöld foltokkal, amelyek mohának vagy egyéb növényi életnek tűntek. Távolabb lapos dombokat láttam, amelyeket mintha emberi kéz alkotott volna, mivel túlságosan szabályosnak tűntek. Sehol egy éles szikla, egy kiszögellés, durvább talajszint-változás. A dombokon mindenféle növény élt, leginkább gömb formájú bokorszerű képződmények és néhány szál vékony, magasra törő, nádszálakra emlékeztető valami, amiket fáknak neveztem el.

Az ég kék volt, legalábbis az az árnyalat, amely uralta, engem a kékre emlékeztetett. Felhőket is láttam, vékony, füstre emlékeztető, szinte hófehér, szertefoszló képződményeket. Amennyire emlékeztem mindarra, amit az iskolában tanultam, ez légkörben található vizet jelentett, amit megerősített a növényzet léte is. A levegő lélegezhető, víz is van valamilyen formában, a bolygónak egyébként is élhetőnek kell lennie, ha Ybar ideküldött. Úgy döntöttem, Ybar jóakaratát ténynek veszem, hogy ne kelljen túl sok mindenen gondolkodnom.

Mi a legelső feladatom? Életben kell maradnom. Fedelet kell keresnem éjszakára, mert éjszakának lennie kell, aztán ennivalót és iható vizet is kell szereznem, a többit meglátjuk. Eszembe jutott egy régi játék, amelyet a számítógépemen játszottam. Akkor nagyon nehéznek találtam, pedig rögtön az első pályán rengeteg konzervet és egyéb használati eszközt lehetett összeszedni, itt pedig semmi sem volt.

Odafent halványkéken világított a nap. Árnyékom igen rövid volt, ebből arra következtettem, hogy nap magasan állt. Persze lehet, hogy ezen a helyen semmi sem érvényes abból, amit a Földön megszoktam, de amíg nincs ellenkező tapasztalatom, úgy veszem, hogy dél körül járhat az idő és ha elindulok valamerre, estig mindent megtalálhatok, amit csak akarok.

Úgy döntöttem, a legközelebbi domb felé indulok, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. A föld kellemesen puha volt és amikor elértem a mohaszerű növényzettel borított részt, még puhább lett. A kesernyés szagot is felváltotta valami más, amit nem tudtam szavakba foglalni, ezért úgy döntöttem, zöld szagnak fogom hívni, mert agyamban valamiért a szerves élettel hoztam kapcsolatba.

Hamar felértem a dombra, amely nem lehetett magasabb harminc méternél. Odafentről tökéletes kilátás nyílt a domb mögött elterülő tájra.

Megtorpantam és hatalmasat sóhajtottam. Fogalmam sem volt arról, mit tegyek és egészen elveszettnek éreztem magam. Soha senki sem képzett ki efféle helyzetek kezelésére. Bárcsak figyeltem volna apámra, biztos, hogy mesélt ilyesmiről. Ha figyeltem volna rá, most talán nem érezném azt a furcsa, kíváncsisággal vegyes félelmet és tudnám, mi a helyes eljárás, ha az ember egy domb tetejéről figyel egy idegen lények lakta falut, amelyben szemmel láthatóan pezseg az élet.