Féreglyuk

43.

Úgy tűnt, valamit jól csináltam, mert a következő hetekben Themot szinte minden nap magával vitt egy-egy ugrásra. Ezek legnagyobb része rutinfeladat lehetett, mert mindössze annyi volt a feladatom, hogy megnyissam a Kaput, a Célhoz vigyem a csapatot, megvárjam, amíg végeznek, aztán visszahozzam őket.

Néhány esetben bonyolultabb feladatokat is kellett végeznem, egy helyen például meg kellett nyitnom a Célt, ahol Mercoti kilépett és egy másik koordinátán felvenni, ahová ugrás nélkül kellett, hogy eljusson, ami lehetetlennek tűnt, mert a koordináták igen messze voltak egymástól. Egy másik alkalommal valami sivatag kellős közepén nyitottam meg a Célt, ahol semmi sem volt, csak a nagyon finom, szénporszerű, szürkés-grafitszínű homok és néhol egy-egy meteornak tűnő, lyukacsos sziklaszirt. Itt mindenki kiszállt, még én is és elindultunk valamerre. A két narancssárga nap erősen tűzött, bár méretük talán csak feleakkora volt, mint a mi Napunké és ránézésre sem voltak közelebb. A homokról visszaverődő hő egyre kellemetlenebbé vált, de mi csak mentünk, Mercoti úgy nézegetett körbe-körbe, mintha egy csata közepén lettünk volna, de még csak egy rovart sem láttunk.

Nagyjából tízpercnyi séta után Themot utasított, hogy nyissak egy Kaput, mert hazamegyünk. Majdnem elküldtem az anyjába a felesleges kirándulás miatt, amikor észrevettem, hogy egy félméteres, fekete pántokkal lezárt ezüstszínű fémhengert tart a kezében. Fogalmam sem volt, hogy került hozzá. Nem mintha minden mozdulatát figyeltem volna, de úgy éreztem, kizárt, hogy egy földön fekvő félméteres fémhenger elkerülte volna a figyelmem ezen a tájon, ahol a szó szoros értelmében semmi sincs, csak fekete por.

Egy harmadik helyen már vártak bennünket. Két valószínűtlenül magas humanoid, elképesztően vékony végtagokkal. Fejük hosszúkás volt, szemeik két mélyen ülő fekete gomb, orrlyukakat nem láttam rajtuk és szájuk is csak egy ajak nélküli repedés az arcukon. Karjaikon díszes karpereceket hordtak, vékony, kékes és zöldes színű, vésett ékszereket, amelyek nagyon könnyűek lehettek, mivel legalább ötven darabot viseltek belőlük.

Telepatikusan kommunikáltak, rögtön egyértelmű volt, hogy ebből a beszélgetésből én kimaradok, így csak álltam és figyeltem őket. Az egyik lény egy tenyérnyi dobozkát nyújtott át Bi'Annak, gondolom azért, mert ő hasonlított rájuk a legjobban. A lény átvette, de Themot kivette a kezéből. Ezt furcsálltam, de sejtettem, hogy itt és most a legkevésbé számít, mit találok furcsának.

Esténként a kabinomban üldögéltem és halálra untam magam. A központi adattárhoz nem kaptam hozzáférést, a Themot által itt hagyott könyvet már kiolvastam és semmi kedvem sem volt újrakezdeni, az ajtót pedig nem nyithattam ki, mert ugye a bizalom... elhatároztam, hogy ha Themot újra megjelenik, addig nem megyek vele sehová, amíg meg nem tesz nekem pár dolgot.

Máris jobb kedvem lett az elhatározástól. Igen, ez lesz az első dolgom, amikor belép, itt az ideje annak, hogy harcoljak, ha már eddig nem tettem.

A következő pillanatban feltárult az ajtó. Ezen úgy meglepődtem, hogy csak néztem a belépő Themotra és ahelyett, hogy előadtam volna a panaszaimat, némán vártam, hogy megszólaljon.

– Készülj, küldetésre mész!

– Megint? Ma már voltunk...

– Ez nem kívánságos műsor! – mondta Themot, mire elvigyorodtam. Nocsak, ez használja a Földről készült adatbázisokat, még ha hibásan is.

– Úgy mondják, hogy kívánságműsor. De azért jó próbálkozás volt.

– Csak megpróbáltam számodra ismerős kifejezést használni – mondta udvariasan. – Most viszont készülj, nemsokára indulsz.

– Hová megyünk? – kérdeztem beletörődve és felálltam, hogy a beépített szekrényből előszedjem a felszerelésemet. Themot megállított.

– Csak te mész. Egyedül.

– Egyedül? – értetlenkedtem. Most akkor döntsék már el, hogy bíznak-e bennem vagy sem.

– Egyedül. Kapsz egy koordinátát, a képességedet használva elmész oda, átveszed az adattárolót a Kutatótól és visszajössz, ennyi az egész. Pontosan azt kell tenned, amit eddig is, csak most egyedül leszel.

Nagyon bután nézhettem, mert hozzátette:

– Te akartad, hogy bízzunk benned, nem? Most bizonyíthatsz. Ez egy nagy lépés a teljes bizalom felé. Mikorra tudsz felkészülni?

– Hát...

– Tíz perc elég lesz – mondta határozottan. Rábólintottam, mi mást tehettem volna? Themot kis kártyát nyújtott át nekem, rápillantottam és memorizáltam a koordinátákat, aztán végigfeküdtem az ágyamon és lehunytam a szemem.

Gondolataim vadul csapongtak és ez nagyon zavart. Egyrészt azért, mert megnehezítette a feladatra való koncentrálást, másrészt nem örültem annak, hogy Themot végig mellettem marad és ki tudja, mikhez fér majd hozzá a tudatomból, amíg odaát leszek.

Mélyeket lélegeztem és amennyire csak tudtam, a megadott koordinátákra koncentráltam és a sikeres érkezésre. Éreztem, hogy testem ellazul és egyre könnyebb lesz, egy-egy rövid pillanatra mintha lebegtem volna az ágy felett. A környező világ zajai eltompultak, mintha csak üvegfal mögött lennék, aztán tökéletes csend vett körül és végleg elszakadtam a való világtól.

Kinyitottam a szemem és ott voltam. Megérkeztem első igazi küldetésem helyszínére.