Féreglyuk

18.

Elvesztettem az időérzékem. Bár az órám folyamatosan jelezte a helyi időt, de ebben a mesterséges környezetben ez nem sokat segített, a különböző bolygókon még az idő is működhetett a miénktől teljesen eltérő módon.

A gépek érkezésünk óta ugyanolyan ütemben pöfögték a füstöt, ugyanolyan monoton zajjal működtek, a félgömb alakú, reflektorral felszerelt robotok is ugyanolyan sebességgel cikáztak és felügyelték a gépek működését.

Egy idő után kezdett nagyon unalmassá válni a dolog. A Kapu környékének folyamatos pásztázása nagyon elfárasztott, néha úgy éreztem, fél percen belül elalszok. Ilyenkor megpördültem és fejen álltam egy ideig, ez teljes súlytalanságban nem járt semmiféle változással, mégis jobban lettem tőle.

Ki tudja, milyen hosszú idő után végre észleltem egy jelet, amely felém tartott. Már annyira untam a dolgot, hogy azonnal a plazmahártya felé fordultam és mentálisan rákapcsolódtam a Gömbre, hogy kinyissam a Célt. A lehető leghamarabb vissza akartam térni az állomásra.

A jel egyre közeledett, de senkit sem láttam, csak a gépeket és a cikázó robotokat. Aztán váratlanul egy fej bukkant fel szinte közvetlenül a hártya előtt. Önkéntelenül is felkiáltottam.

A lény feje olyan volt, mintha egy gyík fejét gyúrták volna össze egy bagolyéval. Nagy, kerek sárga szemek és rövid, kampós csőr. Olyan közel volt, hogy még a pikkelyeket is láttam a szemei között. A lény valamit tartott a kezében, ami határozottan veszélyesnek tűnt. Végig sem gondoltam, mit látok, azonnal hátrébb repültem és zártam a Célt. A Gömb elsötétedett.

Ha ez a valami bejutott volna, talán már nem is élnék. Lehunytam a szemem, de ekkor eszembe jutott, hogy Ymer és a Védelmező ott maradt és ha nem segítek nekik, talán ott is pusztulnak.

Újra a Gömb felé fordultam és felkészültem egy másik Cél nyitására. Agyam őrült iramban számolta a koordinátákat, de valahol, egészen mélyen már tudtam, hol kell keresnem. Magam sem értettem, honnan tudom, melyik pozíció a legjobb, de úgy döntöttem, azt nyitom meg. Mellettem felvillant a narancssárga pont és én odarepültem. Megnyitottam a Célt, de már nem a gépeket és a robotokat láttam, hanem valami olyasmit, amit én utcának neveztem volna, ha nem látom világosan, hogy az egész hely a levegőben lebeg.

A talajt sűrű szövésű fémszövet alkotta, amely lassan hullámzott, mintha a tenger felszínén lebegne. Két oldalon szilárdnak tűnő, fekete, égett felületű sáv húzódott, ezt járdának neveztem el. A házakat különböző szélességű, szürkés-mocskos konténerek alkották, amelyeken nem volt ablak, csak egy, nagyjából egyméteres magasságban elhelyezett ovális alakú nyílás, amelyet zöld opálos hártya fedett.

A konténerek különböző magasságúak voltak, az egész úgy nézett ki, mint egy jellegzetes angol utca az atomháború és százévnyi rozsdaeső után.

Fogalmam sem volt, hol lehetek, de éreztem, hogy Ymer itt fog felbukkanni. Legszívesebben kidugtam volna a fejem erre az ismeretlen világra, de nem mertem, hiszen abban sem voltam biztos, egyáltalán jó helyen járok-e, egyszerűen éreztem valamit, amit én jónak találtam.

Negyedórányi feszült várakozás után végre megpillantottam egy ismerős, karcsú alakot, mellette pedig egy nagydarab, de meglepően fürge járású alakot, ahogy a hullámzó fémszőnyegen egyenesen felém tartanak. Szemmel láthatóan siettek. Ymer kezében egy dobozt láttam, amely nagyjából kockaformájú volt, de furcsán csillant meg rajta a fény, amelynek irányát nem igazán tudtam beazonosítani.

Felkészültem a Cél megnyitására, amikor Ymerék mögött újabb árnyak tűntek fel. Ezek magasabbak voltak és első pillantásra egészen elképesztő módon mozogtak. Mintha egy hatlábú gyík hátsó két pár lábára állt volna és ló módjára kezdett volna galoppozni. A lények kezében jellegzetes formájú tárgyak voltak, hosszúkás, parázsló végű botok, amelyekről azonnal láttam, hogy fegyverek. Bármilyen lény is legyen, ha így tart egy tárgyat, az csak fegyver lehet.

Ymer körülbelül ötven méterre lehetett tőlem, amikor az egyik gyíkszerű lény felemelte a fegyverét és lőtt. A bot végéből vakítóan fehér energianyaláb röppent ki és eltalálta Ymert, aki azonnal összerogyott, kezéből kirepült a doboz és kettőt pattanva megállt a fémszőnyegen.

A Védelmező azonnal megállt. Sarkon fordult és előkapta fegyverét. Kettőt lőtt, az első nyomában sárga szikraeső robbant a gyíkok pofájába és lelassította őket, a második lövés kékesfehér fénygolyókat eresztett feléjük, amelyek nem csapódtak be, hanem közvetlenül a lények előtt felrobbantak, néhány pillanatra sistergő plazmafelhőbe vonva őket. Az egyik lény megrándult, majd mintha kihúzták volna alóla a talajt, összerogyott és nem mozdult többet. A másik is megroggyant, de tovább tüzelt.

Nem tudtam, mit csináljak, egyáltalán segíthetek-e. Egészen közel repültem a hártyához és pásztáztam a környezetet, de nem tudtam, van-e értelme. Aztán feltűnt még két jel, de ezek a hátam mögül érkeztek, ami elsőre igen furcsa érzés volt, hiszen a hátam mögött a Gömb volt, semmi más. Aztán amikor két lény a plazmahártya két oldalán elhaladva, kissé csámpás léptekkel belépett a látóterembe és a Védelmező felé tartott, rájöttem, hogy ha nem teszek valamit, mindketten meghalnak odakint.

Sejtettem, hogy nem a szabályok szerint járok el és hogy talán most írom alá a saját halálos ítéletemet, de éreztem, hogy nem tehettem mást. Kiléptem a Kapun, a két újonnan érkező lény közül a baloldalit választva lövésre emeltem a fegyverem és gyors célzás után többször is meghúztam a ravaszt.