Féreglyuk

27.

– Mi történt itt? – kérdeztem, de nem válaszolt, csak intett, hogy kövessem. Felmentünk a pincelépcsőn, be a házba, ahol gondosan bezárta az ajtót mögöttem. Bementünk a konyhába és leültünk a nagy ebédlőasztal mellé, amelynek közepén egy fonott kosárban almák hevertek.

A fiú leült és maga mellé támasztotta a puskát. Én is választottam egy széket és leültem vele szemben. Most, hogy jobban megnéztem magamnak, már ismerősnek tűnt, sokszor láttam őt itt-ott, az iskola folyosóin, a parkban vagy a bevásárlóközpontban. Arra is emlékeztem, hogy kifejezetten helyesnek találtam, de persze sosem mentem oda hozzá. Talán csak a göndör sötétbarna haja tetszett, amitől úgy nézett ki, mint egy két lábon járó színhibás pitypang vagy a világoskék szemei miatt, mindenesetre volt benne valami, ami miatt felfigyeltem rá. Nem mintha ez számított volna bármit is.

– Igazából semmit sem tudunk, mert amióta ezek itt vannak, semmi sem működik, se a tévé, se a rádió, nincs internet sem. Az első héten áram sem volt, aztán azt valahogyan visszakapcsolták, még víz is van, de a telefonok nem működnek, a vezetékesek sem.

– Hogy juthatok el anyámékhoz? – kérdeztem.

– Én tudjam? – kérdezett vissza kissé flegmán. – Te vagy itt a csodagyerek.

– Fogd már fel, hogy semmiről sem tudok!

– Pedig az egész miattad van...

– De értsd már meg, hogy egy másik kibaszott bolygón voltam, honnan a francból tudnám, mi volt itt? – csattantam fel.

– Nem sokat tudunk – mondta kis hallgatás után. – Egyszer csak megjelentek a hajók, akkorák voltak, mint egy-egy város, csak lebegtek és hirtelen minden leállt, nem volt áram, sem internet, semmi sem működött. Aztán a hajók kiengedték a gömböket. Milliárdnyi volt belőlük, olyan felhőket alkottak, hogy eltakarták a napfényt. Aki az utcán volt, azt vagy megölték, vagy elkábították és elhurcolták valahová. Aztán jöttek a tankok.

– Mi az a tank?

A fiú rajzolni kezdett egy, az asztalon heverő papírlapra, aztán felém lökte a lapot, amelyen egy ceruzával rajzolt ábra volt, egy tégla alakú lebegő test rajza, ugyanolyan érzékelőkkel, mint amilyeneket a gömbön láttam, de nem voltak csápjai. A téglatest felett néhány centivel egy félgömb lebegett, amelyből rövid csövek álltak ki.

– A félgömb a tank tornya, szabadon mozoghat a téglatest felett, a csövekből valamiféle kékes színű izé jön ki, olyan, mint amikor az áram ívet húz. Szénné égeti az embereket – magyarázta.

Nem szóltam semmit. Miattam? Ez lehetetlen, én teljesen lényegtelen vagyok, soha semmi fontosat nem tettem. Talán a képességem miatt? Visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor apám dolgozószobájában Ymer belökött a nyitott Kapun és elkaptam a Gyűjtő dühös pillantását. Nem is apám volt a fontos számukra, hanem én?

– Teljes volt a káosz, mindenki a legközelebbi házba menekült. Én itthon voltam, mert lógtam az iskolából és bezárkóztam, a padlásról néztem végig, mi történik. A gömbök minden házba bejöttek, itt is betörték a tetőtér ablakát és körülnéztek, aztán elmentek. Ahová nem jutottak be, ott a tankok csináltak nekik nyílást, hogy bejussanak.

– De... hol volt a hadsereg? – kérdeztem és csak a következő pillanatban jutott eszembe, hogy a mi hadseregünk vajon mire ment volna ezek ellen?

– Volt lövöldözés is, Pest felől hallottuk az első két napban, egyszer még egy csapat repülő is elhúzott felettünk, aztán semmi. A harmadik este visszajött az áram, de a tévében csak egy csatorna működött, ott sem volt kép, csak egy hang ismételgette, hogy megtámadtak minket, mindenki vonuljon fedezékbe és ne menjen ki az utcára.

– Nincs valaki, aki többet tud?

– Biztos van – vont vállat a fiú egykedvűen. – Mész és megkeresed?

Megcsóváltam a fejem. Ki van zárva, hogy ez az egész miattam történt! Lehunytam a szemem és megpróbáltam kiszámolni egy új Cél koordinátáit, de akárhogy is próbálkoztam, az egyik legfontosabb vektor helyén csak nullát kaptam eredményül, ami lehetetlen volt. Nem tudok ugrani, mintha ez a bolygó valamiért kívül esne az univerzumon, egyszerűen bármilyen számmal próbálkozok, hibás eredményt kapok.

– Alszol? – bökött meg a srác. Kinyitottam a szemem.

– Azt mondtad, én vagyok a csodagyerek. Most próbálom kiszámolni, hogyan juthatok el anyámékhoz anélkül, hogy végig kellene mennem a fél városon.

– Na arra kíváncsi vagyok...

– Én is! – sóhajtottam. Próbálkoztam még egy darabig, de nem jutottam semmire. Fáradtan és csalódottan dőltem hátra a széken.

– Azt hiszem, itt ragadtam – mondtam panaszosan. A fiú rám nézett.

– A végén még megsajnállak!

– Hogy te milyen bunkó vagy! – sértődtem meg.

– Bocs, hogy nem vagyok boldog, amiért ránk hoztad azokat odakint! – vágott vissza dühösen. – Hónapok óta nem láttam a családomat, talán már nem is élnek!

Nem szóltam semmit, mit is mondhattam volna? Bűntudatom volt, bár nem értettem, mit tehettem, ami miatt ez történt. Soha nem tettem semmit, nemhogy a Gyűjtők ellen, úgy általában soha semmit sem tettem, miért én vagyok az oka ennek az egésznek? Talán nem is kellett volna idejönnöm. Lehet, hogy Ymernek volt igaza és azzal, hogy idejöttem, csak a saját életemet kockáztattam. De anyámat látnom kell. Ha utoljára, akkor utoljára, de látnom kell.

– Elmegyek! – jelentettem ki.

– Nem mész sehová! – állt fel a fiú.

– Na most meg mi van? – kérdeztem meglepetten. – Eddig úgy láttam, nem örülsz nekem, most meg nem akarsz elengedni?

– Elkísérlek! – mondta hirtelen támadt lelkesedéssel. Felvontam a szemöldököm.

– Nem tudok kiigazodni rajtad! Most akkor mégsem utálsz?

– Nem erről van szó! De elkísérlek, mert megígértem anyádnak...