Féreglyuk

31.

Anya futva érkezett, kezét kötényébe törölte és máris magához vont, hogy megölelhessen. Nagyon örültem neki, hiszen hónapok óta nem láttam és a találkozás pillanatában fogtam csak fel, mennyire hiányzott. Amikor elváltunk, végignéztem rajta és észrevettem, mennyire megváltozott. Soványabb lett, arca beesett, de a változás mégsem volt ijesztő, legfeljebb szokatlannak mondanám.

– Mi történt itt? – kérdeztem. Anya rám mosolygott.

– Dávid mennyit mesélt? – kérdezte.

– Az ki?

– Hát ő! – mutatott anya a fiúra, aki idehozott. Dávid lustán integetni kezdett, jelezvén, hogy róla van szó, ez nagyon tetszett Csirkének, mert kuncogni kezdett.

– Semmiről sem tudok – egyszerűsítettem le a helyzetet. Anya leült, kezeit összekulcsolta az asztal lapján, egy darabig hallgatott, mintha össze akarná szedni a gondolatait, aztán elkezdte:

– Úgy élünk itt, mint a középkorban, legalábbis majdnem. Voltaképpen nem is rossz, van víz és áram, bár egy csomó gép nem működik, érdekes módon azok, amikkel kapcsolatot tudnánk teremteni másokkal. Szerencsénk van, legalábbis egyelőre. A gömbök nem bántanak, legalábbis eddig nem tették, csak itt vannak és felügyelnek. Nagyjából ennyi.

– Hol van apa? – kérdeztem. Anya felsóhajtott.

– Elvitték, közvetlenül azután, hogy te megszöktél. A Gyűjtők felforgatták a lakást, apád dolgozószobájából szinte mindent elvittek, aztán elmentek, azóta sem láttuk őket.

– Mi van a...? – kezdtem, de anya elhallgattatott.

– Nem érdekes, velünk mi van, fiam. Élünk, láthatod. Inkább azt meséld el, veled mi történt, hol voltál és hogy jutottál vissza ide.

– Nem lehetne azután, hogy ettem valamit, lehetőleg olyasmit, amiben van egy kis sárgarépa? – kérdeztem és akaratlanul is a répa utolsó darabkáját rágcsáló Dávidra pillantottam.

– Dehogynem! – mosolyodott el anya és felállt, hogy készítsen valami ennivalót. Szótlanul néztem, ahogy odalép a polchoz, kivesz a kupacból egy nagy sárgarépát és tisztítani kezdi.

Egyáltalán nem voltam éhes, de időre volt szükségem, mégpedig nagyon sürgősen, mert át kellett gondolnom valamit. Már az első pillanattól kezdve furcsa volt az egész helyzet, csak éppen azt nem tudtam, mi benne a zavaró, de hirtelen rájöttem.

Az én anyám soha nem szakított volna félbe és biztosan megkérdezte volna, mikor szerettem meg a sárgarépát, mert soha nem ettem meg egyetlen olyan ételt sem, amibe beletették. Egy pillanattal később már észrevettem a többi apróságot is, amelyek eddig ott lebegtek valahol a tudatom mélyén, csak éppen nem figyeltem fel rájuk.

Az utcakép. Visszagondolva nem is értettem, hogyan kerülhette el a figyelmemet. Csak most ébredtem rá, hogy az út szélén álló autók között volt egy ismerős darab. Egy régi Wartburg, sötétkék színű, lekerekített karosszériával és nagy, kerek első lámpákkal. Soha nem voltam nagy autóbarát, de ezt a kocsit mindig megnéztem, mert szép volt. Megnéztem és arról ábrándoztam, hogy egyszer nekem is lesz ilyenem.

Megnéztem - de hosszú évekkel ezelőtt, még kisgyerekként, amikor anya reggelente az óvodába hurcolt.

Aztán ott voltak a növények. A sárga levelek a fákon, a nap fénye és intenzitása arra utalt, hogy kora ősz van, talán szeptember vége vagy október eleje és ez rendben is van, hiszen hónapok óta nem jártam itthon. De otthon a kertben a sárgabarackfán érett gyümölcsöket láttam, ami szeptember végén elég furcsa, de amikor elmentem a fa mellett, csak az jutott eszembe, milyen barátságos látvány.

Aztán ott volt Csirke. Milyen természetesnek vettem, hogy egy dolgozó, a kezeivel a földben turkáló kislány körmei nincsenek kifestve! Pedig tudnom kellett volna, hogy ő, ha kell, naponta háromszor is kifestené, mert ilyen dolgokban végtelenül makacs volt. Ráadásul sosem használt volna vörös lakkot, anya nem engedte volna és Csirke is jobban kedvelte a világosabb színeket, talán halványkéket használt volna vagy almazöldet, de semmiképpen sem vöröset.

És igen, itt van még Dávid. Ettől éreztem magam a legpocsékabbul, valamiért kellemetlen volt, hogy vannak valakik, akik ennyire ismernek. Dávid pont úgy nézett ki, ahogy kellett. A kócos szőke haja, a pisze orra, a nagy szemei és a csendes, de határozott stílusa... egyszerűen tökéletes volt.

Képes volt megölni valakit, hogy megvédjen engem és az a néhány szó, amit egymással beszéltünk közvetlenül ezután, arra utalt, hogy jól ismerte az illetőt, ennek ellenére én, akit alig egy perce ismert meg, fontosabb volt számára. Eszméletlenül szerelmes tudtam volna lenni belé és talán az is voltam egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy ez nem lehet valóság.

Hirtelen tört rám a pánik, a szívem gyorsan kalapált, éreztem, hogy elsápadok. Mi lehet ez? A Kapu valóságos volt, a Cél szintén. Talán eltérítettek? De hiszen senki sem tudhatta, hová megyek, a koordinátákat a saját agyam állította elő. Hol lehetek?

Jól van, nyugi! Igyekeztem mélyeket lélegezni, szépen lassan, nyugodtan. Egy... kettő... három... négy. Jól van, lássuk, hogyan tovább. Tehát az biztos, hogy a Földön vagyok, vagy legalábbis a térnek azon a fizikai pontján, ahol annak idején a Föld volt. Tegyük fel, hogy ez a Föld. De a környezet nem lehet valódi, de hogyan derítsem ki, hogy az-e? Ha pedig kiderítettem, hogyan tovább? Kaput nyitni továbbra sem tudok és... a francba, bárcsak telepata lennék, mint Ymer vagy Ybar.

Lehetséges, hogy ez az egész csak egy szimuláció? Egy szimulációs kamrában lennék, mint akkor, azon a gyakorlaton, amikor Amash olyan ocsmány módon becsapott azzal az idegen ragadozó lénnyel? Ha ez egy kamra, akkor mindenki más csak illúzió, még anya és Csirke is. Ebben az esetben viszont csak egyféleképpen tudok segítséget kérni.

Legalábbis remélem.