Féreglyuk

12.

A dolgok olyan gyorsan történtek, hogy még arra sem volt időm, hogy féljek vagy magamba roskadjak. Ymer egy fehér falú szobába kísért, ahol egy hófehér, áramvonalas koporsószerű valami feküdt a padlón. Ymer intett, hogy vetkőzzek le és feküdjek bele. Sejtettem, hogy valamiféle orvosi vizsgálat lesz és nagyon reméltem, hogy nem fog fájni. Ledobtam a köntöst és bemásztam a koporsóba. Valahonnan átlátszó fedél siklott fölém és halkan duruzsoló hangok vettek körül. Ymer arcát láttam a fedél mögött, majd minden elsötétült előttem.

Amikor magamhoz tértem, ugyanott feküdtem és furcsán könnyűnek éreztem magam. Kinyitottam a szemem és felültem. Ymer nem volt sehol, egyedül voltam. Kimásztam a koporsóból, felvettem a köntösöm, a csizmám, majd leültem a koporsó szélére és vártam, hogy Ymer visszajöjjön. Hosszú percekig ültem ott, néha az ajtó felé néztem és megakadt a szemem az ajtókeretbe épített halványzöld szenzoron. Tudtam, hogy azzal nyithatom az ajtót és ez meglepett, mert senki sem mondta.

Az ajtó hirtelen nyílt, összerezzentem. Azt hittem, Ymer tért vissza, de egy teljesen ismeretlen lény állt ott. Magasabb volt, mint én, humanoid, feje háromszögletű, szemei mint két sárgás félgömb meredtek rám. Ő is köntöst viselt, méghozzá ezüstszínűt, földig érőt. Karjai vékonyak voltak és hosszúak, kezein négy-négy ujj volt, amelyek hátborzongató módon tekergőztek, mintha csak csápok lettek volna.

– Oin'te! – mondtam és éreztem, ahogy elvörösödök. Fogalmam sem volt, miért mondtam ezt, de a lény bólintott.

– Eep'teh'mmoin – válaszolta. Egyetlen hangot sem értettem belőle, mégis valahogy ismerős volt. Csak álltam és néztem őt, ahogy ott áll és hosszú másodpercek múlva agyam valami eddig ismeretlen részéből válasz érkezett. Ymer vár rám, mégpedig a központi étkezőben.

– Ip! Tee'na ip! – folytatta a lény és egy rövid pillanatra úgy tűnt, mintha majomszerű szája halvány mosolyba torzult volna. Még mindig nem értettem, mit akar, de néhány másodperc múlva a válasz ugyanúgy megjelent a tudatomban.

– Jobbra? A kék fényt kövessem? – kérdeztem, bár tudtam, hogy ő sem fogja megérteni, amit akarok. Legnagyobb meglepetésemre bólintott és félreállt az útból.

Kiléptem az ajtón és újra a végtelen folyosón találtam magam. Jobbra fordultam és elindultam. Igyekeztem a folyosó szélén menni és senkinek nem lenni az útjában. Néha rápillantottam a csuklómon lévő szerkezetre, amelyen egyenletesen világított a kék fény és csak hosszú percek után kérdeztem meg önmagamat, miért is teszem ezt, de a következő pillanatban már biztos voltam benne. Könnyű szédülés vett erőt rajtam, megfordult körülöttem a világ, neki kellett támaszkodnom a falnak. Lehunytam a szemem és vártam, hogy elmúljon az érzés.

– Jól vagy? – kérdezte valaki. Ránéztem. A lény alacsonyabb volt, mint én, leginkább egy nagyra nőtt, koromfekete mosómedvére hasonlított, eltekintve vörösen világító bal szemétől.

– Igen, köszönöm! – válaszoltam.

– Új beágyazás? – kérdezte részvétteljes hangon. Értetlen pillantásomat látva újra megszólalt:

– A fehér szobából jössz? Be kellett feküdnöd a gépbe?

Bólintottam.

– Beágyazásnak hívják, ezért érted, amit mondok. Fajfüggő, kinek mennyi idő alatt ülepszik le a dolog. Ha nagyon fáj a fejed, keress meg – mondta és apró bal karját az enyémhez érintette. Éreztem, ahogy az órám furcsa elektromos impulzust küld fel a karomon és a következő pillanatban már tudtam, ki ez a lény és hol találom.

– Köszönöm, Karr!

Karr búcsút intett és továbbment, nekem pedig végigfutott hátamon a hideg, mert ekkor értettem meg, mi történt velem. Az a gép valamiféle tudásanyagot juttatott az agyamba, ezért ha lassan is, de kezdem megérteni mások beszédét. Persze lehet, hogy tévedek, de máskülönben honnan tudnám, merre kell mennem és hogyan értettem meg Karr beszédét?

Micsoda egy hely! Kicsit megijesztett, hogy csak úgy az agyamban turkáltak és nagyon reméltem, nem néztek bele a legféltettebb titkaimba. Nem mintha számított volna. Mit tehetnek velük? Megtudhatják, hogy hatéves koromig bepisiltem? Azt hiszem, ennek már semmi jelentősége.

Felsóhajtottam, aztán továbbmentem az étkező felé. Bár még sohasem láttam, már messziről megismertem a helyet, egyrészt a nagy nyüzsgésből, másrészt mire odaértem, már képes voltam észrevenni az addig csak sormintának vagy valamiféle díszítésnek tűnő vonalhalmazban az írást alkotó betűket.

Odabent szinte megszédültem az elképesztően nagy nyílt tértől. Mintha egy stadionban álltam volna, mindenütt asztalok, állványok vagy éppen csatlakozók, kinek mire volt szüksége az étkezéshez. Az órám mutatta, merre induljak és pár percnyi keresés után felfedeztem Ymer narancssárga bundáját egy asztal mellett. Úgy megkönnyebbültem, hogy majdnem összeestem. Odamentem hozzá és hátulról megöleltem. Talán szánalmasnak tűnik, de most ő volt az egyetlen dolog, ami biztonságot jelentett.

– Gyorsan ideértél! – mondta Ymer és farka végével megcsapkodta a fenekemet.

– Mi volt ez az egész? – kérdeztem és leültem mellé.

– Vizsga. A legelső. Teszteltük a beágyazást és egész jó eredménnyel fogadtad be az alapokat. Most már bárkivel tudsz kommunikálni, aki beszéli a közös nyelvet, persze csak alapszinten és elboldogulsz azokkal a gépekkel is, amik felsőbbrendű hanggenerátorral rendelkeznek. Ez szükséges ahhoz, hogy ne essen bajod. Most pedig együnk!

– Mit adnak itt, amit megehetek?

Ymer rám vigyorgott, fogai kivillantak.

– Ez lesz a mai napod legjobb pillanata! Azt eszel, amit csak akarsz. Az ellátórendszer össze van kötve a központi adattárral, tehát elméletileg mindent megrendelhetsz, amit otthon ettél, a gép megpróbálja molekuláris szinten újraalkotni.

Az asztal közepébe épített monitorra bökött.

– A gép érzékeli az órádat, abból kiolvassa a fajod azonosítóját és lehívja azokat az ételeket, amiket az adattárban talál. Mivel a Földről szóló adatok jó része nem hozzánk került, hanem a Gyűjtőkhöz, nem biztos, hogy mindent megtalálsz és az sem, hogy amit igen, az olyan lesz, mint otthon, de nagyon közel fog állni hozzá. Azt javaslom, kezdd valami olyasmivel, amit az egész bolygón ismernek.

A monitorra meredtem. Úgy látszik, az olvasás képessége szinte tökéletesen beépült a tudatomba, mert bár továbbra is csak furcsa vonalakat és pöttyöket láttam, mégis értettem, mit jelentenek. Rendkívül furcsa volt, hogy egyszerre látom ugyanazt kusza vonalaknak és értelmes szövegnek, ebből arra következtettem, hogy nem nyúltak bele mélyen az agyamba.

– Így van – húzódott mellém Ymer, hogy lássa a menüt. – Ezt a tudásanyagot külön szinten kezeli az agyad, ezért életed végéig egyszerre fogod értelmezni a világot az emberi és az új, fejlettebb tudásszinteden is.

– Nem fogok ebbe belezavarodni?

– Nem tudom.

– Veled is megcsinálták?

– Nem, a mi agyunk magától rááll erre, a te fajod, hogy is mondjam, kezdetlegesebb. Pontosabban te más vagy, te egy új faj első és mára egyetlen példánya vagy. Kívülről ember, belülről ember és egy Gyűjtő, no meg némi mesterséges intelligencia keveréke.

– Mi van? – néztem rá ijedten.

– Mondtam, hogy apád Kutató volt. Mesterséges élőlény, egyfajta biológiai gép. Hibrid vagy.

– Úristen! – temettem tenyerembe az arcomat. Mi derülhet még ki rólam? Abban a pillanatban nem nagyon bántam volna, ha meghalok, de Ymer nem hagyta, hogy összeroskadjak.

– Mit szólsz ehhez?

A monitoron a "steak" szó villant fel, nevetséges helyesírással és én rábólintottam, mert már ahhoz is gyengének éreztem magam, hogy ellenálljak.

Szolgálati közlemény: új történetet kezdtem Holdfény címmel, legalább annyira érdekes, mint ez, nézzétek meg!