Féreglyuk

34.

– Bekaphatod!

– Ez nálatok egyfajta sértés, igaz?

– Baszd meg az anyádat!

– Ha jól sejtem, ez is, ezek szerint nálatok ilyen primitív a kommunikáció. Durva dolgokkal fenyegetitek egymást, az új élet létrehozása, a szaporodás egyszerre csodálatos és alpári dolog, élvezitek, de ugyanakkor fenyegetőztök vele. Mi már túlléptünk ezen, mi egészen más dolgokkal érjük el, hogy megtedd, amit szeretnénk!

– Rohadj meg!

– Jól van, úgy érzem, nem találjuk a közös hangot. A ti nyelvetek a fájdalom, elárulja a történelmetek. Ha ebből értesz, akkor próbáljuk így. Voltaképpen logikus.

A két őr talpra rántott, a lendülettől majdnem orra buktam, de megtartottak. A kifejezéstelen tekintetű kék lény megindult előttem, az őrök maguk előtt toltak, így követtük. Azt már tudtam, hogy felesleges azzal próbálkoznom, hogy összerogyok vagy más módon próbálom lassítani őket. Erősek voltak és akár egész nap is képesek lettek volna cipelni, aztán úgy ledobni a célnál, hogy napokig kék-zöld foltok emlékeztessenek rá.

Végigmentünk a folyosón, most nyolcadjára. Négyszer ide, négyszer vissza a cellámba, ahol hat kamera figyelt és egy kis gömb zavarhatta volna az agyhullámaimat, ha képes lettem volna telepatikusan segítséget kérni, ennek hiányában csak a halk idegesítő zümmögést hallottam.

A cellám ajtaja előtt lassítottam, de az egyik őr azonnal hátba vágott. Kétméteres humanoid volt, széles vállakkal, szerves testpáncéllal és egysíkú kommunikációs képességekkel. Ha akart valamit, lökdösődött, amit nagyon untam, de képtelen voltam visszavágni, egyrészt azért, mert kezeim bilincsben voltak, másrészt mert az első napon megpróbáltam.

Azt hittem a filmekből, hogy ha valakinek eltörik az orrát, csak megrázza a fejét, felordít és már készen is áll a harcra, de ez nem igaz, a fájdalom hosszú ideig tart és bár a fejlett technikának hála gyorsan gyógyultam, hiszen alig három nap alatt növesztettem új porcot a régi helyébe, de már tudtam, hogy ezt nem szeretném még egyszer átélni.

A folyosónak ezt a részét még nem ismertem, a falak itt halvány sárgák voltak és minden mozdulatunkat kamerák és egyéb érzékelők figyelték. A Gyűjtő csak ment előre, én pedig azon gondolkodtam, vajon hogyan juthatnék ki innen.

– Sehogy, természetesen! De azt hittem, ezt már megértettük veled.

– Rohadt köcsög – morogtam az orrom alatt.

– Szerintem neked is jobb, ha nem nézek utána, ez mit jelent – szólt vissza a válla felett. Vállat vontam és onnantól igyekeztem semmire sem gondolni, ami elképesztően nehéz és rendkívül fárasztó, főleg ha tudod, hogy éppen valamire kellene gondolnod.

A folyosó végén ajtó nyílt előttünk, bent egy ugyanolyan szimulációs kamra fogadott, mint amit már ezerszer láttam. Na jó, ez túlzás, ezerszer azért nem, de már nem volt meglepő a látvány.

– A szép szóból nem tanultál, most itt az ideje annak, hogy más módon próbálkozzunk. Ez egy speciális kamra, nincs másik hasonló, külön engedéllyel működik, mert az az erő, ami itt lakozik, nagyobb veszélyt jelent, mint bármi más. Tudom, hogy ismered az illúziót és azt is, mennyire élethű, de garantálom, hogy ez meg fog lepni.

Nem mondtam semmit, hagytam, hogy az őrök a kamra közepére állítsanak, aztán amilyen gyorsan csak tudnak, elhagyják a kamrát. Biztos voltam benne, hogy valamiféle gázzal fogják feltölteni a kamrát, amitől majd hányni fogok meg hasonlók. Talán felhólyagosodik tőle a bőröm, valószínűleg ezért is szedték el a ruháimat. Mint a filmekben. Reméltem, legalább a szemeimből bátorság sugárzik, mert egyebem nem maradt.

– A feladatod a következő: éld túl. Gondolj arra, hogy ha elbuksz, véged. Ha harcolsz, élhetsz és dolgozhatsz nekünk. Jól fogunk bánni veled, rangod lehet és másokat is irányíthatsz. De csak akkor, ha engedelmeskedsz nekünk.

– Egyszer úgyis megöllek! – köptem ki a lábai elé, mire meglepetten nézett rám.

– Érdekes szokás.

Sarkon fordult és kiment, az ajtó becsukódott utána és én egyedül maradtam a fehér falú kamrában, amely henger alakú volt, a szemben lévő falak olyan távol egymástól, hogy kezeimet és lábaimat kitámasztva sem juthattam volna fel a mennyezethez, ahol a menekülés halvány jele, egy szellőzőcső nyílása sötétlett.

Csend volt körülöttem, bántóan nagy csend. Nem tudom, meddig állhattam ott, mire végre valami megzörrent és a szellőzőcső felől hűvös légáramlat érkezett. Aztán hirtelen a fal négy sarkánál halk súrlódó hang kíséretében feltárult négy nyílás, alig lehettek vastagabbak, mint a középső ujjam. Újabb néhány másodperc múlva a nyílásokon keresztül sárgás-zöldes, vízszerű folyadék kezdett el csorogni a kamrába. Az illúzió tökéletes volt, a hangok, a látvány minden eddigit felülmúlt, a folyadék kis patakjai úgy csordogáltak, mint az igaziak - és elkezdték felmarni a padló anyagát.

Ettől belém mart a félelem, emlékeztetni kellett magam, hogy ez csak illúzió, bár annak tökéletes. A hatás kedvéért a szellőzőrendszer a maró, égető szagoknak egy kis részét nem szívta el, köhögni kezdtem, bár tudtam, hogy csak az érzékszerveim játszanak velem.

A folyadéktócsák egyre terjedtek, én automatikusan léptem hátra, oldalra vagy amelyik irányban éppen ki tudtam kerülni, de a szabad terület egyre fogyott és amikor eljött a pillanat, lábujjhegyre álltam, hogy minél később jöjjön el a pillanat, amikor...

Aztán már csak arra emlékszem, hogy torkom szakadtából ordítok, a fájdalomtól elvesztettem a látásomat és mintha az egész testemről vaskarmokkal tépték volna a húst. A sav, amely puhává és lyukacsossá tette a padlót, mindenütt ott volt és én belezuhantam, amikor elvesztettem az egyensúlyomat. Menekülni próbáltam, az arcomat védeni, de bárhol, bármelyik végtagommal próbáltam megtámaszkodni a padlón, újabb és újabb iszonyatos fájdalomhullám tört rám, ahogy a sav szétmarta a tenyeremet, az alkaromat, a lábaimat, vörösessárga folyadék habzott körülöttem és én csak sikítottam, amíg arccal bele nem zuhantam a sistergő savba.