Féreglyuk

14.

A megszokott szimulációs kamra helyett egy nagyobb, legalább húsz méter átmérőjű, tökéletes gömb alakú teremben álltunk. Amash nem magyarázta el, miért éppen itt találkoztunk, de úgy tűnt, biztos abban, hogy itt végre sikerülni fog, ami eddig nem: megnyitni egy Kaput és azon keresztül eljutni egy másik helyre, lehetőleg egy darabban.

Nem értettem, a kamra mérete miért befolyásolna bármit is, de nem ellenkeztem. Én is azt akartam, hogy sikerüljön, pocsék érzés volt, hogy itt állok valami olyan képességgel, ami senki másnak nincs és képtelen vagyok használni. Úgy éreztem, mintha tartoznék annyival az emberiség emlékének, hogy hasznossá teszem magam.

Amash elhátrált tőlem és arra kért, nyissak egy Kaput. Ez már könnyen ment, igazából ez volt az egyetlen dolog, amit bármikor meg tudtam tenni. Már éreztem a Kapu jelenlétét, tehát lehunytam a szemem és magam elé idéztem a kékes plazmahártyát. Előttem talán kétméternyire hullámzani kezdett a levegő, mintha felszálló forró levegő remegtetné és szemmagasságban megjelent egy apró, kékes fényű gömb. Belsejében fényes villámok cikáztak, majd hirtelen a gömb növekedésnek indult és szinte egy pillanat alatt kétdimenziós hártyává terült szét.

Amashra pillantottam, aki bólintott és felém indult, hogy közölje a következő feladatot, amikor valami idegen jelet észleltem, amely pontosan a Kapu felől érkezett. Igen erős, meghatározhatatlan jellegű, de mentálisan jól érzékelhető jel volt, hasonló ahhoz, amit egy teljes hangerővel bömbölő hatalmas hangfal előtt állva érezhet az ember, amikor minden porcikáját megbizseregteti a basszus. Ez ugyanolyan volt, csak éppen hangok nélkül.

Amash kékes arca elszürkült. A Kapura nézett, nagy szemei a szokottnál is joban elkerekedtek, szája résnyire nyílt, majd sarkon fordult és amennyire ezen a gravitáción képes volt, rohanni kezdett a gömb belső falán. Hogy merre, azt nem tudtam, hiszen sehol sem láttam sem ajtót, sem egyéb kilépésre alkalmas berendezést.

Visszapillantottam a Kapura, amelynek hártyáján keresztül valami olyasminek a körvonalait láttam meg, ami annak ellenére rettegéssel töltött el, hogy a valós természetét még csak nem is sejthettem. A következő pillanatban a Kapu megnyílt és a valami ránk szabadult.

Csak egy pillanatra láttam, ahogy elsuhant mellettem. Két lábon járt, testét szőr borította, de én csak a fejét láttam, amelyhez hasonlóval sem találkoztam még. Leginkább a szája maradt meg bennem, amely egy légy szájszervére hasonlított, de tele volt fogakkal, hosszú, hajlított fogakkal és egy rövid, csápszerű nyúlvány végén foglalt helyet.

A lény legalább két méter magas volt és iszonyatosan gyors. Engem észre sem vett, azonnal a menekülő Amasht vette űzőbe. Földbe gyökerezett lábbal álltam a Kapu mellett és csak néztem, ahogy a lény, amelynek minden mozdulatáról sugárzott, hogy ragadozó, utoléri szánalmasan sietni próbáló tanáromat és hátulról ráugrik. Amash magas frekvenciájú, trillázó segélykiáltást hallatott, kezei összevissza csapkodtak, de a csupa izom, mély hörgő hangot hallató támadót nem tudta megállítani, de még lelassítani sem. Két erős, karmos kéz megragadta és megfordította, a fogakkal teli szájszerv Amash mellkasára tapadt és amikor meghallottam a gusztustalan, nedvesen reccsenő hangot és láttam Amash elernyedő karjait, már tudtam, hogy neki vége. Bármi is volt az, amit erre a világra szabadítottam, megölte.

Hátranéztem, a Kapu bezáródott. Itt állok egy üres gömbben a világegyetem, ki tudja, melyik sarkából idekerült valamivel és valószínűleg nemsokára én is halott leszek.

A karomra erősített órára pillantottam. Tudtam, hogy van segélykérő üzemmódja, de hiába tapasztottam ujjamat a megfelelő felületre, semmi sem történt. Igyekeztem nem nézni Amash irányába, de képtelen voltam nem figyelni, ahogy az a valami gyomorforgató szörcsögéssel táplálkozni kezd. Nem tudtam, mit csinál, de ahogy szájszervének mozgását láttam, úgy tűnt, mintha tanítóm testének darabkáit szippantaná magába. Amash teste, kékesfehér folyadékot spriccelve vonaglott, beszennyezve a gömb fehér belsejét. A kamra éppen csak annyira visszhangzott, hogy kellőképpen hátborzongató legyen és egyre növelje bennem a rettegést.

Tekintetemkétségbeesetten kereste a kijáratot, de a gömb belső fala teljesen sima volt,már nem emlékeztem, melyik részén jöttünk be és hogyan nyílik az ajtó. Hátrálni kezdtem, de amikor megéreztem, hogy a talaj emelkedni kezd, rá kellett döbbennem, egy gömb belsejében nincs hová menekülni.

A lény hirtelen felemelte a fejét és felém fordult. Szájszervéről sűrű kékes folyadék csordogált, fogai között tisztán láttam a húscafatokat. Kétségbeesetten nyomogattam órámon a segélyhívót, de úgy tűnt, nem működik.

A lény szemei felvillantak, ekkor láttam meg először a három vörösen világító szemet, amelyek a magas koponya közepén, háromszög alakban foglaltak helyet. Mindhárom szem rám meredt és a lény lassan felém indult.

Hátráltam, amíg csak a gömb felülete lehetetlenné nem tette a további hátrálást. Tenyerem izzadt, lábaim reszkettek és amikor a lény leírhatatlan üvöltést hallatva felém lódult, felsikoltottam és védekezésül magam elé löktem karjaimat, bár biztos voltam benne, hogy a lényt ez sem fogja megállítani.

Agyam leblokkolt, képtelen voltam megmozdulni, de ekkor valami fényesen villant előttem és közvetlenül előttem egy Kapu hártyája jelent meg. Fel sem fogtam, hogy a szokottnál gyorsabban jelent meg, szinte azonnal hártya formájában. A Kapu mögött a lény rohant felém, már alig kétméternyire volt tőlem, amikor végre képes voltam megmozdulni és átvetettem magam a Kapun.

Odabent villámgyorsan megfordultam és a hártyára néztem, agyam villámgyorsan cselekedett, a Kapu lezárult, a lény mocskos pofája már csak halványan látszott a lezárult hártyán keresztül. Ismét a Gömb felé fordultam és félig önkívületben választottam ki a célállomást. Testem meglódult és közvetlenül a narancssárga fénnyel világító cél előtt állt meg. Megkönnyebbülve ismertem fel a túloldalon annak az erdőnek a körvonalait, ahol Ymerrel laktam egy ideig.

Átbukfenceztem a Kapun, amely azonnal bezárult mögöttem. Még hosszú percekig feküdtem hanyatt a fűben és levegőt kapkodva bámultam a térnek azt a szeletét, ahol a Kapu létezett. Amikor végre képes voltam megmozdulni és nyugodt tempóban lélegezni, felálltam és reszkető lábakkal, botladozva elindultam az erdő felé, hogy megkeressem a patakot.

Alig tettem azonban néhány lépést, amikor megéreztem, hogy valaki áll mögöttem. A hideg végigfutott a hátamon. Lehetséges lenne...? Lassan megfordultam, mintha bízhattam volna abban, hogy a lény nem vesz észre, ha lassan mozgok.

Amikor megláttam, ki áll mögöttem a térdig érő sárgás fűben, egyszerűen elájultam.