Féreglyuk

67.

A következő két napban sokat gondolkodtunk, bár ahogy Noah is látta, nem kaptunk túl sok információt. Ő persze könnyebb helyzetben volt, az elsődleges terve a saját programozásán alapult, miszerint ott akar lenni, ahol én és azt akarja, amit én is. Ő bármikor kaphatott akármilyen kiképzést, lehetett volna pilóta, felderítő vagy akár katona is, csak a központi egységét kellett lecserélnie, ami számára elérhető lehetőség volt, de én mit csináljak, ha mondjuk térbeli matematikát vagy négydimenziós navigációt szeretnék tanulni? Én melyik alkatrészemet cseréljem le? Noah tehát mellettem marad, akármit is választok, de arra is hajlandó, hogy bármilyen munkát elvállaljon, amíg a közelemben lehet.

Az én lehetőségeim korlátozottak. A Kapu kezeléséhez értek és képes vagyok, persze csak megfelelő képzés után a testemből kilépve máshol megjelenni. Ebben jó vagyok, de máshoz nem értek. Még azt sem tudtam, mit csinálhatnék ezekkel a képességekkel. Rendben, elmegyek az univerzum másik végére egy kis bolygóra, ott megállok és körülnézek, de hogyan tovább?

Noah szerint ez sem probléma. Ő egészen fellelkesült, de nem önmaga miatt, hanem azért, mert állítása szerint számomra is végtelen lehetőségek állnak rendelkezésre. Mivel tudom, hogy ő Dai külsejére és az ahhoz kapcsolódó fejlesztésekre gondol, a gondolattól is kiver a víz.

A fene akar ilyen szörnyszülött lenni, mint Dai! Lehet, hogy valaha ember volt, de mostanra már csak egy... nem is tudom, micsoda. Noah szerint nem teljesen mesterséges, szerinte egy tisztán mesterséges lény nem tartotta volna meg az egyik karját emlékként. Szerinte Dai nagyobb részben ember, mint gondoljuk, de nem egy egyszerűen kiismerhető figura és ha megértjük őt, sokkal többet megértünk a lehetőségekből.

Csakhogy én nem tudom, mennyire akarom megérteni Dait! Ha csak meglátom, a saját jövőm egy lehetséges variációját látom benne és ösztönösen valami mást akarok. Fogalmam sincs, hogy mit, csak azt nem, amit ő. Noah szerint ez egy jellegzetesen emberi gondolat és bár ő soha nem mondana olyasmit, amivel megbánthat, mégis kicsit úgy érzem, meg kellene sértődnöm.

Egyedül vagyok, kurvára egyedül. Ha legalább anya vagy apa itt lehetne és tanácsot adhatna vagy csak itt lenne mellettem... ha akár Csirke itt lenne, bár az ő tanácsaival nem mennék sokra, mégiscsak ember lenne, egy igazi... mert ugye Noah szép és okos, szeret is meg minden, de a csodálatosan bársonyos bőre alatt ő sem igazi. Ha kell, meghal értem és ez valahol ugyanannyira csodálatos, amennyire borzongató, de azért teszi, mert az irántam érzett szeretete az ő elsődleges direktívája és ha akarna, sem tudna ellenem fordulni.

A holovetítő segítségével zöld fűvel borított dombtetőt, kerek kis bokrokat és ragyogóan tiszta, csillagos eget készítettem, aztán hanyatt feküdtem és csak bámultam a mesterséges eget. Aludni akartam, hogy addig se kelljen gondolkodnom, de még órák múlva is ébren feküdtem. Lehet, hogy most van az a pillanat, amikor tényleg döntenem kell az életemről?

Mit is akarok? Persze, szuperhős akarok lenni, mint mindenki más, de nem mindenáron. Valami jót akartam tenni, de persze tudtam, hogy jelenleg képtelen vagyok rá, hiszen nem értek semmihez és ebben a környezetben, ahol csak annyira vagyok okos, mint egy tengerimalac az átlagemberek között, mégis miféle jót tehetnék?

Aztán eszembe jutott Noah lelkesedése és Dai kinézete. Még soha nem gondoltam arra, hogy Dai talán csak egy extravagáns lény, olyan, mint az a fazon, akit egyszer a metróban láttam. Mohikánfrizurája volt, a taréja különböző színekre festve, a feje tele volt tetoválva, ahogy az egész teste is. Az orrában, a szájában, a fülében piercingek voltak és feketére volt rúzsozva a szája. Összességében véve nevetséges volt, de valahogy mégis volt benne valami, amire jó lett volna hasonlítani. Nem az egyes tetoválások voltak jók, már nem is emlékeztem rájuk, inkább az, hogy ennyire nem érdekelte, ki mit gondol róla. Megalkotta saját magát, azt az embert, aki lenni akart és valószínűleg jól érezte magát a bőrében.

Mit tehetnék én? Változtathatnék. Nem kell olyannak lennem, mint Dai, de elindulhatnék egy olyan irányba, mint ő. Esetleg beszélhetnék másokkal is, ez úgyis csak idő kérdése, ki van zárva, hogy ezen a bolygónyi űrbázison egyedül Dai él.

Most is van egy agyi implantom és az egyik karom sem az enyém, legalábbis nem olyan értelemben, mint más embereknek. Többet változtam, mint bárki más a Földön, mégis itt vagyok és még mindig embernek érzem magam, bár sosem voltam teljesen az. Ha pedig aktiválják a génjeimben lévő mesterséges intelligenciát, ki tudja, mi lehet belőlem. Talán képes lennék megérteni a körülöttem lévő világokat és olyan szinten gondolkodni, mint azok, akik itt születtek vagy a Gyűjtők között. Szóval rendes űrlény lehet belőlem.

Egyetlen dolgot nem érhetek el. Soha nem élhetem a régi életem, soha nem létezhetek a régi Földön, a régi életemben, a saját szobámban, a saját városomban és a saját bolygómon.

És akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, már értem, miért néz ki Dai úgy, ahogy.