Féreglyuk

30.

Előreszaladtam és belöktem a feketére mázolt kertkaput. Szívem hevesen dobogott, miközben végigszaladtam az ismerős betonúton, amely néhány helyen már megrepedt, a repedéseket fekete kátrányszerű anyaggal töltötte fel apám egyik ismerőse. A ház mellett álló sárgabarackfán gyümölcsök piroslottak és sárgállottak, egy rövid pillanatra eszembe is jutott, hogy megálljak és megkóstoljam őket, de aztán inkább továbbmentem.

A ház látványa melegséggel töltött el, az ismerős formák és színek egy-egy rövid pillanatra boldogsággal árasztottak el, hogy szinte ugyanabban a pillanatban átadják helyüket valami más, hideg és riasztó érzésnek.

Egy kicsit idegennek tűnt minden, valami olyasminek, amihez már nincs közöm. Pedig első ránézésre semmi sem változott. Benyitottam a bejárati ajtón és megálltam az előszobában. Ahogy emlékeztem, ott voltak a fogasok, a kis cipőszekrény és az a stilizált kecskét ábrázoló kép, amelyet anyám mindig is utált, de apám nagyon szerette.

Végigsétáltam az előszobán és beléptem a konyhába, amely félhomályos volt és nagyon megváltozott, mióta utoljára láttam. Az edényekkel és egyéb konyhai dolgokkal teli nagy konyhaszekrény eltűnt, helyette egy lécekből összeácsolt polcrendszert láttam, amelynek farostlemez polcain zöldségek hevertek, répák, karalábék, fonott kosarakban krumpli, máshol alma és körte. Mindez értelmetlennek tűnt számomra.

Hirtelen valami mozgást éreztem a hátam mögött, valaki éleset sikoltott és egy test ugrott rám. Ledöntött a lábamról, egy rövid ideig védekezni sem tudtam, amikor viszont már képes lettem volna, már tudtam, hogy nincs szükség rá.

Szőke hajzuhatag omlott az arcomba és puha ajkakat éreztem, ahogy valaki összevissza csókolgat. Azonnal felismertem Csirkét és magamhoz öleltem, aki olyan szorosan ölelt magához, hogy szinte fájt. Hosszú időbe telt, amíg nagy nehezen lecsillapodott, aztán csak feküdtünk a konyha kövén, én a padlón, ő rajtam és hallgatta a szívverésemet. Néha megsimogattam a fejét, ilyenkor ő automatikusan a hajához nyúlt, hogy megigazítsa, pont úgy, mint régen. Egy-egy pillanatra magamhoz öleltem és próbáltam megállni, hogy el ne sírjam magam, bár nem tudtam volna megindokolni, miért is fontos ez.

– Tudtam, hogy visszajössz! – mondta húgom és újabb puszit nyomott az arcomra.

– Én csak reméltem, hogy visszajövök. Hadd nézzelek!

Feltápászkodtunk és szemügyre vettük egymást. Csirke az egyik régi kertésznadrágomat viselte, alatta rózsaszín pólót hordott. Viccesen nézett ki benne.

Újabb mozgást hallottam az ajtó felől, odapillantottam. Kísérőm volt az, hanyagul nekitámaszkodott az ajtófélfának és minket nézett. Csirke is odapillantott, aztán odalépett az alakhoz és adott neki egy puszit. Felvontam a szemöldököm.

Az alak levette az arcába húzott sapkát és ledobta az asztalra, majd a polcokhoz lépett, elvett a kupacból egy kisebb sárgarépát. Zsebéből kést húzott elő és a konyhaasztal felett elkezdte tisztítani a répát. Én csak néztem, ahogy dolgozik és arra gondoltam, hogy kerülhetett ide ez a fiú? Biztos voltam benne, hogy még sohasem láttam a környéken, ezt az arcot nem felejtettem volna el. Én hülye, még Pitypangfejre mondtam azt, hogy helyes!

– Most már velünk maradsz? – zökkentett ki Csirke, már előre mosolyogva a válaszon.

– Nem tudom. Igazság szerint semmit sem tudok, nem értem, mi történik itt és mi történt velem. Hol van anya?

– A szomszédban.

– Gondolhattam volna – próbáltam viccelni, de Csirke komoly arccal megrázta a fejét.

– Nem úgy. Ott is van kert, segít leszedni a termést.

Nem válaszoltam. Teljesen érthetetlen volt az egész. Anyám, aki mindennél jobban utálta a koszos munkákat, zöldségeket szed és Csirke, aki mindig úgy öltözködött, mint egy hercegnő, most az én nadrágomban mászkál? Odanyúltam Csirke kezéhez és magam felé fordítottam. A mindig tiszta körmöcskék alatt koszcsík húzódott, ki sem voltak festve, csak a tövüknél látszott a vörös lakk maradványa. A szemébe néztem.

– Hát... most ez van! – mondta felnőttes komolysággal.

– Ne haragudjatok! – bukott ki belőlem. Csirke értetlenül nézett rám.

– Találkoztunk Bálinttal, majdnem átadta a gömböknek – mondta a srác. Rápillantottam. Rövid szőke haja összevissza meredezett a fején, nagy zöld szemei barátságosan néztek rám. Orra mozgott, miközben a nyers répát rágcsálta. Önkéntelenül is elvigyorodtam, de gyorsan elkomolyodtam, mert nem akartam, hogy Csirke rákérdezzen, minek örülök ennyire.

– Kinyírtad? – kérdezte Csirke.

– Kénytelen voltam...

– Jó – mondta Csirke közömbösen, aki előtt eddig még csak célzást sem lehetett tenni akár csak egy kutya haláláról. Hirtelen úgy éreztem, ez a hely annyira idegen, hogy talán meg sem fogom szokni. Már ha lesz időm arra, hogy megszokjam. Ahogy elnéztem a helyzetet, bármikor akadhat valaki, aki felad a gömböknek.

– Hozom anyát! – fordult sarkon Csirke és mielőtt egy szót is szólhattam volna, elrohant. Úgy nézett ki a két számmal nagyobb nadrágban, mint valami burleszkfilm szereplője. Elmosolyodtam.

– Nagyon szeret téged – mondta a srác, még mindig a répát rágcsálva. Feléje fordultam.

– Én is nagyon szeretem.

– Mindenki szereti, olyan aranyos.

– Ööö... és kösz, hogy megmentettél – mondtam. Kényelmetlen volt köszönetet mondani, magam sem tudom, miért. A srác vállat vont.

– Szívesen tettem. Mindig is találkozni akartam veled – mondta és ettől elvörösödtem.

– Tényleg?

– Tényleg. Anyukád sokat mesélt rólad, milyen voltál. Azt mondta, mi jól megértenénk egymást.

Félrenéztem. Vannak olyan pillanatok az életben, amikor az ember nem tud mit mondani.