Féreglyuk

28.

– Hogy mi van?

– Megígértem anyádnak! Ne nézz már ilyen hülyén, igen, megígértem. Jó volt hozzám és sokat mesélt erről az egészről, neki köszönhetem, hogy még mindig élek. Megígértette velem, hogy ha egyszer mégis visszajönnél, elviszlek hozzá.

– Akkor induljunk! – pattantam fel, de a fiú nem mozdult.

– Jó lenne, ha nem parancsolgatnál! Majd indulunk, ha azt mondom!

Az asztalra támaszkodtam és áthajoltam rajta, majdnem olyan közel voltam a fiúhoz, hogy megcsókolhattam volna, de sokkal jobban esett volna, ha orrba vághatom.

– Te tényleg ennyire hülye vagy? Hányszor mondjam még el, hogy kurvára nem tudom, mi van itt és egyáltalán, mi a franc bajod van velem?

Kinyitotta a száját, de nem hagytam, hogy megszólaljon.

– Három perccel azelőtt mondta el az apám, hogy a Gyűjtők egyáltalán léteznek, hogy elvittek volna innen. Szerinted mégis mi a francot csinálhattam volna? Na? Mit kellett volna csinálnom, amivel elégedett lettél volna? Szóval ha már megígérted anyámnak, akkor segíts vagy megyek egyedül.

– Menj!

Nem erre számítottam, de már mindegy volt. Csak állt ott azzal a pitypangfejével, zsebre dugott kézzel és nézett. Dühösen elindultam az ajtó felé, mire utánam szólt:

– Ne arra!

Megálltam. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a helyzet, de intett, hogy üljek vissza. Maga elé húzott egy papírlapot és rajzolni kezdett rá.

– Itt végigmegyünk, át a kerítésen, a kerteken keresztül egészen a sarokig. Ott le van téve néhány kocsironcs, azok között átmegyünk a túloldalra a panelházhoz. A falon lesz egy lyuk, ott bemegyünk, fel a lépcsőn a tetőre, ott végig a házsoron, az utolsó háznál le a lépcsőn, ki az utcára. Na, ott rohanni kell egy sarkot, mert nincs fedezék. Eddig oké?

– Ja! – nézegettem a rajzot. Mintha csak valami számháború haditerve lenne. Azt is utáltam.

– Na, akkor itt a sarkon befordulunk balra, ott meg majd látni fogod, mi a helyzet. Gyerünk!

Visszagondolva az egész út olyan volt, mint valami vakációs játék, mintha csak kommandósat játszottunk volna. Eltekintve attól, hogy ha itt lelőnek, tényleg meghalok, de ezt valahogy fel sem fogtam.

Kimentünk a kertbe, átmásztunk a kőkerítésen, amelyen, talán nem véletlenül, pont volt egy kéttéglányi lyuk, ahol megtámaszthattam a lábam. Valószínűleg nem most használták ezt a falrészt először.

A kerteken keresztül hamar eljutottunk a sarokig. Egészen furcsa volt, mert ismertem ezeket a házakat, némelyiket csak kívülről, az utca felől láttam, de volt olyan, ahol már jártam előtte. Az egyik házban lakott például a volt tanárnőm, akit néhányszor meglátogattam, miután nyugdíjba ment. Őt nem láttam, de a ház elég lepusztultnak tűnt, mintha hónapok óta nem élt volna benne senki. Meg akartam kérdezni a fiút, mit tud azokról, akik errefelé éltek, de aztán úgy döntöttem, nem beszélgetek vele. Majd megkérdezem anyámat, ha találkozunk.

A sarkon ott voltak az első pillantásra véletlenszerűen elhelyezett kocsironcsok, amelyek elég védelmet jelentettek, hogy baj nélkül átjussunk a kétszer egysávos út másik oldalára. Egy-két kocsi oldalán égett foltot láttam, ami azt jelenthette, hogy a gömbök vagy a tankok már megtámadtak itt valakit.

Nem mondom, hogy nyugodt voltam, amikor átrohantam a kocsik között, főleg amikor meghallottam a hátam mögött egy gömb hangját, de már nagyon közel volt a túloldal és reméltem, gyorsabb vagyok annál, mint amire emlékeztem.

Szerencsére túljutottunk az úton, a hosszú panel szalagház tetején való végigrohanás már közel sem tűnt ennyire izgalmasnak, pedig sejthettem volna, hogy történni fog valami.

Az első lépcsőházban felrohantunk a tízedik emeletre, onnan pedig ki a tetőre. Ahogy felértünk és végignéztem a hosszú betontetőn, amely teljesen sima és üres volt, csak a lépcsőházakhoz tartozó feljáratok és a lift gépháza nyújtott némi védelmet, úgy éreztem, itt lesz vége az útnak.

– Ennyi erővel mehettünk volna az utcán is, ez a nyílt terep kész öngyilkosság – súgtam oda Pitypangfejnek, aki gúnyosan elvigyorodott.

– Szerinted veled jöttem volna, ha nem lenne biztonságos? Nem kell betojni, csak gyere utánam!

Azzal felpattant és rohanni kezdett. Néhány pillanatig csak néztem, ahogy szalad és arra gondoltam, találkozni fogok-e az anyámmal vagy sem, aztán nagyot sóhajtottam és utána indultam.

A tető fekete kátránylapokkal volt bevonva, ami nem adott ki hangot, viszonylag csendesen haladtunk előre. Elhagytunk két gépházat, átugráltunk a földön vezetett vastag kábelek és a villámhárító drótja felett és úgy tűnt, ez tényleg veszélytelenebb, mint ahogy gondoltam.

Rohanás közben egy-egy pillanatra láttam már a mi környékünket felülről, nagyot dobbant a szívem, amikor feltűnt a házunk ismerősen vörös cserepes teteje. Elvigyorodtam és arra gondoltam, most már tényleg odaérünk.

Pitypangfej lefékezett és megállt. Én is lassítottam és körbenéztem, de nem láttam semmi gyanúsat és nem hallottam a gömbök hangját sem. Aztán a fiú valamit a magasba emelt, egy kis fémszínű dobozkát. Nem láttam pontosan, mi az, de azt észleltem, hogy magas frekvenciájú hangot ad ki. A következő pillanatban a ház két oldaláról is hallottam a jellegzetes mély búgást és a két gömb szinte egyszerre bukkant fel a ház két oldalán.

Értetlenül bámultam a gömböket, aztán Pitypangfejet, ahogy egyik kezével a kis dobozt tartja az ég felé, a másikkal egyenesen felém mutat. Akkor értettem meg, hogy elárult.