Féreglyuk

13.

Az állomáson töltött első heteim borzalmasak voltak. Amikor éppen nem vizsgálgattak, kérdezgettek és nézegettek, azzal töltöttem az időt, hogy olyan dolgokat keressek, amelyek ismerősek, emlékeztetnek arra, honnan jöttem és látványuk, tapintásuk kellemes érzéssel tölt el. Nem nagyon találtam ilyet. Jobb híján egy sarokban üldögéltem és a nagydarab csápos lénytől kapott kis Földet nézegettem, ahogy az átlátszó gömbben forog.

Amash időnként rám nézett, de különösebben nem foglalkozott velem. Ő volt az egyetlen, akivel beszélgetni tudtam, de a közös nyelvet ő is ugyanannyira gyengén beszélte, mint én.

Soha nem beszélt arról, honnan származik, de az érezhető volt, hogy a szülőbolygóján kisebb volt a gravitáció, mert mozdulatai furcsán erőtlenek voltak. Magasabb volt, mint én, két lábon járt, amelyeken négy-négy hosszú ujj volt, lábának felépítése hasonlított a miénkhez. Határozottan emberszabású volt, állítólag ez a testforma igen előnyös űrutazáshoz, de hogy miért, azt képtelen volt elmagyarázni.

Gesztikulálva beszélt, négy karját egymástól teljesen függetlenül mozgatva, ami igen hasznos lehetett akkor, amikor a Gömb vagy a Kapu felépítését mutatta, kár, hogy ezekből megint csak alig értettem valamit.

Néha mintha elment volna a kedve a tanítástól, ilyenkor orrlyukai összeszűkültek, hosszúkás arcának kékes bőre elszürkült, nagy sárga gombszemei elhalványodtak, mintha kialudt volna mögöttük a fény. Keskeny ajkai egymáshoz préselődtek és kezeit maga mellett kezdte lógatni.

Reménytelennek éreztem az egészet. Annyit felfogtam, hogy ő most négydimenziós matematikával és elvont fizikával kapcsolatos dolgokat magyaráz, de én, aki legfeljebb a gravitációval és a centrifugális erővel kapcsolatban tudtam volna kiselőadást tartani, arra se kaptam volna négyesnél jobb jegyet, teljesen hülyének éreztem magam.

Ymer, aki segíthetett volna, nem volt mellettem, ez még szörnyűbbé tette a dolgot. Legszívesebben mindent otthagytam volna, de nem volt hová mennem, így hát maradtam és újra megpróbáltam valamit felfogni abból, amit Amash magyaráz.

Aztán egy idő múlva... igen, ez érdekes. Igazából azóta, amióta elkerültem a Földről, soha nem tudtam, mennyi az idő. Az állomáson mindig nappal volt, az időérzékem semmit sem ért, legfeljebb arra volt jó, hogy megzavarjon, amikor szervezetem megpróbált a földi idő szerint létezni és ezzel zavarokat okozott. Amikor nagyon elfáradtam, Amash hazaküldött, én ledőltem kis kabinomban és elaludtam, aztán amikor órám gyenge elektromos jelekkel ébresztett, felkeltem, elkészültem, elmentem Amash szobájába és folytattuk a reménytelen harcot.

Nem is értettem, az a kevés, amit felfogtam, hogyan szivárgott be az agyamba. A közös nyelv szinte csak a hétköznapi beszélgetés fogalmaira volt elég. A tizenhetes számrendszert viszonylag hamar megértettem és egy idő után már képes voltam a bolygóközi navigációban használt ugróközpontos rendszerbe átszámítani, csak azt nem értettem, hogyan vehetném hasznát.

Egy nap Amash elégedett vigyorral arcán várt rám, már ha vigyornak lehetett nevezni az ajkán megjelenő, leginkább a kiszáradt föld repedéseire hasonlító grimaszt.

– Most kiderül, mit értettél meg abból, amit tanítottam neked.

– Újabb vizsga? – érdeklődtem telepatikusan.

– Olyasmi. Emlékszel még a tripoint meghatározásra független nézőpont esetén?

– Persze – hazudtam megszokásból, bár tudtam, hogy telepatikus beszélgetőpartner esetén ez sokkal hamarabb lelepleződik.