Féreglyuk

45.

A következő napokat is egyedül töltöttem, de most már a központi adattárban kotorászva. Az első nap végén szédültem a rengeteg információtól. Az érzés arra hasonlított, amikor először léptem fel az internetre, de itt nyoma sem volt vicces videóknak, bulvárszemétnek és reklámnak, csak elképesztő mennyiségű információt találtam a legkülönbözőbb témakörökben. Voltak alapszintűek, amiket én is megértettem és voltak olyanok, amelyet nem is láthattam, vagy azért, mert rejtettek voltak és magasabb szintű engedély kellett volna az olvasásukhoz, vagy azért, mert megértésük csak közvetlen agyi interfésszel lett volna megoldható, azt viszont egyelőre nem kaptam.

Napokig tartott, amíg rá tudtam venni a gépet, hogy számomra érthető formában közölje az adatokat. Nem volt könnyű, de a végén képeket, közös nyelven írt dokumentumokat és videofelvételeket is lekérhettem. Sokáig azt hittem, nem is olyan nehéz megérteni egy idegen logika által épített gép gondolkodását, de később Themot elárulta, hogy a központi adattár minden új felhasználó esetén tanulómódba kapcsol és voltaképpen nem én tanultam meg, hogyan kell átprogramozni a gépet, hanem az értette meg, hogyan kell értelmezni a kiadott parancsaimat.

Ez nem esett jól, ismét hülyének éreztem magam és ezek után napokig csak a földi adatbázis fejlesztésében segítettem a gépnek, mert úgy éreztem, ott biztosan én vagyok az okosabb. Persze kiderült, hogy nem így van. Amíg csak puszta adatokat kellett közölni a géppel, még elboldogultam, bár kevés olyan dolog volt, amiben kiegészítésre szorult és amit nem tudott, abban én sem voltam biztos, sőt, az esetek legnagyobb részében hozzá sem tudtam szólni. Hiába kérdezett a szerves kémiáról vagy a 21. század társadalmi irányzatairól, fogalmam sem volt róla, mit akar. Nem akartam hülyeségeket mondani, néhány esetben le is buktam, amikor választ adtam egy kérdésre, majd a gép közölte, hogy a rendelkezésére álló adatok szerint ez lehetetlen, mert szemben áll mindazzal, amit eddig összerakott.

Ez megint elvette a kedvem. Az ember azt hinné, elképesztően sokat tud a saját bolygójáról, főleg akkor, amikor azt hiszi, rajta kívül nincs más értelmes lény az univerzumban, de néhány kérdés elég ahhoz, hogy egy gép teljesen elvegye az önbizalmát.

Egy héttel később ismét küldetésen voltam, most a csapattal, ahogy régebben. Mintha Mercoti is barátságosabb lett volna, bár ez csak egy-két pillantásban merült ki, mégis úgy éreztem, már nem vagyok egészen közömbös a számára. Most egy egészen elképesztő helyre mentünk. Úgy nézett ki, mint a Föld egy atomháború után, ahogy a filmekben mutatták, bár a házak nagyobbak voltak, a megmaradt épületek arányaiból és az ajtók, ablakok méretéből arra lehetett következtetni, hogy az itteni lények nagyobbak, mint mi. Az utcák szélesebbek voltak, lyukacsos műanyagszerű anyagból készültek, amely mintha kissé besüppedt volna lépéseink alatt és szinte mindent elborított a törmelék. Az ég sötétszürke volt, de három nagy fényforrás halvány fénye is áthatolt rajta. Themot azt mondta, ezek az űrbe helyezett hatalmas fényvisszaverő tükrök, csak ezek képesek áthatolni a felhőrétegen.

Megkérdeztem, mi történt itt. Azt mondta, nagyjából ugyanaz, mint a Földön, csak itt egy régebbi civilizációt tettek tönkre a helyiek. Bizonyos csoportok már összegyűjtötték a tudomány eredményeit, mi csak elhozzuk, ezen a helyen soha nem voltak Kutatók.

Azt is megkérdeztem, az itteniek tudják-e, hogy miért jöttünk, erre azt válaszolta, hogy maradjak készenlétben, mert lehet, hogy hirtelen kell Kaput nyitnom. Ez elég világos válasz volt annak ellenére, hogy nem mondott semmit.

A bolygó egyik lakója egy ház romjai között várt bennünket. Legalább két és fél méter magas volt. Feje leginkább egy jéggé dermedt medúzára hasonlított, az átlátszó zselészerűen csillogó anyag mögött láthatóak voltak nagy sárga szemei, két gömb, amelyeket három vékony, szerves anyagból készült ruganyos kábel tartott helyén. Orra nem volt és a száját sem láttam, minden bizonnyal a medúza fodros alja alatt helyezkedtek el, mintha egy ember egy három számmal nagyobb sapkát húzott volna a fejére és az leért volna egészen az álla alá.

Egész testét valami fekete-szürke, leginkább a katonák taktikai öltözékére emlékeztető ruha fedte, gömbszerű megerősítéssel az ízületeknél és kis, lapos tartályfélével a hátán. A tartályból hosszú, csuklóvastagságú rúd állt ki a lény bal válla felett, talán antenna volt, de az is lehet, hogy valami kardszerű fegyver markolata. Keze négyujjú volt, végükön háromszög alakú karmokkal, lábain széles orrú csizma.

Közös nyelven beszélt, gyorsan, kissé hadarva, feltehetőleg tudatalatti metazöngéket is használt, mert Mercoti arca meg-megrándult, miközben hallgatta, a központi adattár pedig azt írta, az ő faja különösen érzékeny ezekre a hangokra.

Themot vagy tíz percig beszélgetett a lénnyel, Mercoti a környéket figyelte, Bi'An pedig a nála lévő műszerrel végzett mindenféle méréseket. Én csak vártam és közben néha megnéztem a ruhám ujjába épített kijelzőt, vajon mennyi sugárzást nyeltem el eddig. Vajon Themot tudja, hogy az emberek sem bírják sokáig?

Éppen arra gondoltam, hogy most már igazán mehetnénk, amikor Mercoti hirtelen mozdult, fegyvere csöve felemelkedett és a következő pillanatban valami fényesen villant mellettem. Később hallottam meg a robajt és a föld megrázkódott alattam, én pedig zuhanni kezdtem.