Féreglyuk

54.

A következő három hét elég zsúfoltra sikerült. A kötelező reggeli kiképzések, a délutáni taktikai oktatás és a küldetések között alig maradt néhány szabad órám, amikor is azt tehettem, amihez csak kedvem volt. Pontosabban azt tehettem, amit elterveztem. Bár ez a tervezés sem szerencsés szó.

Amikor éppen nem visítva fuldokoltam a savban és nem fájdalomtól összetörten fetrengtem a padlón, megpróbáltam átgondolni, mit tehetnék. Az elég egyértelmű volt, hogy a Gyűjtők, még ha Themot megpróbált is úgy tenni, mintha egy oldalon állnánk, ellenségek. Legalábbis az én ellenségeim.

Sok lehetőségem nem volt. A többiekkel, Mercotival és Bi'Annal nem fognak összeengedni, rajtuk kívül pedig alig ismertem valakit. Még azt sem tudtam, voltaképpen hol vagyok és mekkora a bázis. Ezen változtatnom kell.

Amikor kiszabadultam, nem tudtam eldönteni, kit gyűlölök jobban, ezt a seggszájú idegent vagy önmagamat. Végül sikerült meggyőznöm magam, hogy aktív ellenállással csak a savval teli kamráig juthatok, ezt a vonalat nem kellene erőltetni. A végén még tényleg végrehajtják azt az agyműtétet, amit Themot ígért még az elején és akkor aztán tényleg őket fogom szolgálni, még ha nem is leszek olyan állapotban, hogy erről tudomásom legyen.

Valami mást kell megpróbálnom, valami olyasmit, amihez talán minden eszközöm megvan. Vagy legalábbis majdnem minden. Első körben Noah-t kell bevonnom a dologba, ami nem lesz könnyű. Nem mintha a kölyök ne tett volna meg mindent, amire csak megkértem... egészen elképesztő, milyen csodálatos dolog is a szex, főleg ha egyikünknek van tapasztalata. Nos, Noah-nak volt és ez normál esetben dühített volna, hiszen azt jelentette volna, hogy más mással is lefeküdt, de mivel droid volt, nem zavart. Furcsa, hogy az ember milyen könnyen meg tud magyarázni magának mindent, nem?

Szóval Noah lesz a segítőm, de ehhez meg kellett tennem valamit. Hosszú időbe telt, amíg összeszedtem a szükséges hozzávalókat és ehhez olyan eszközökhöz kellett folyamodnom, amelyhez eddig nem volt bátorságom.

Először produkálnom kellett egy kicsit komolyabb sérülést, ami sokkal nehezebb volt, mint gondoltam, de a jószerencse és egy agresszív ellenfél a kiképzőkamrában hozzásegített ahhoz, hogy eltörjön a karom. Azt hittem, csak begipszelik és kész, aztán majd egy-két éjszakát nem alszom a kényelmetlenségtől, de ha előre tudtam volna, hogy ez ennyire fájdalmas, biztos nem lett volna bátorságom hozzá.

Egy éjszakát töltöttem el a kórházblokkban és az alatt az idő alatt, amíg valami szintetikus szerrel összeforrasztották a csontot, volt alkalmam körülnézni a bázison és innen-onnan összeszedni, ami kell. Már csak Noah-val kellett beszélnem, ami sokkal könnyebben ment, mint gondoltam volna.

– Bántani foglak – közöltem vele.

– Miért? – nézett rám csodálkozva.

– Mert nincs más választásom.

– Mit akarsz tenni?

– Semmi olyasmit, amivel ártok neked. Csak az a része lesz kellemetlen, amikor hozzád érintem ezt – mutattam fel a tenyérnyi, meglehetősen nehéz fémdobozkát. Csak egy pillanatra érintettem hozzá a testéhez az energiatelepet és Noah hang nélkül összecsuklott.

– Ki kell égetnem a jeladódat. Ne haragudj rám, de ha nem teszem meg, el fogsz árulni engem. Ilyen a programozásod, nem tehetsz róla, de most mindkettőnk életéről van szó.

Tudtam, hogy nem hallja, amit mondok, de úgy éreztem, meg kell magyaráznom, mire készülök. Fájt így látnom, de ahogy neki is mondtam, nem volt más választásom. Többször is végignéztem a Noah szabványába tartozó... szóval az ő felépítésüket és tudtam, hogy mindegyikükbe beépítettek egy jeladót, ami elméletileg a helyzetük megállapítására szolgál, de én biztos voltam benne, hogy azon keresztül bármilyen információt lekérhetnek róla. Mindent, amit lát, hall vagy tapasztal. Engem is. És ezt meg kellett akadályoznom.

A jeladó kiégetése könnyű volt, csak egy vékony kábelt kellett felvezetnem az agyába. Nem, hazudok, nem volt könnyű, egyszerűen képtelen voltam csak egy gépet látni benne. Meleg volt a teste, bőre puha, lélegzett, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Soha nem lettem volna képes bántani, mégis meg kellett tennem.

Felfektettem az ágyra, magam felé fordítottam az arcát és szájon csókoltam. Nem reagált. Az aktiváló droid által itt hagyott szervizkészülék szétszedve hevert mellettem az ágyon, a rejtett csatlakozóhoz hosszú, vékony kábelt erősítettem, amely egy intravénás szondán keresztül juttatta fel a kiégetéshez szükséges vékony fémhuzalt Noah agyába.

Gyorsan dolgoztam, alig hat órám volt mindenre, másnap reggel a Seggszájú új küldetésre fog küldeni és még pihennem is kellene egy kicsit.

Kitapogattam az eret Noah nyakán és ahogy az oktatóvideókon láttam, a megfelelő szögben a nyakába döftem a tűt, amelyet az egészségügyi droid készletéből loptam, miközben ellátták a karomat.

Néhány perces munkával bejuttattam a kábelt és bekapcsoltam a szervizkészüléket. A kijelzőn megjelentek az adatok, legalábbis egy részük, mivel előbb a készüléket is le kellett választanom a számítógépes hálózatról. A készülék rácsatlakoztatta Noah agyát az ellenőrző rendszerre és rögtön hibát jelzett. Utasítottam, hogy ellenőrizze a jeladót, mire újabb hibát jelzett. Újra utasítottam és részletes tesztet kértem a jeladóról, ami akár tíz másodpercig is eltarthatott.

Megvártam, amíg a készülék elkezdi a tesztet, majd kitéptem a kábelt és hozzáérintettem az energiatelephez. Noah teste megrándult.

Újracsatlakoztattam. A készülék rendszerhibát jelzett, Noah teljes külső kommunikációs rendszere leállt. Ez jó hír volt. Utasítottam a készüléket, hogy élessze fel Noah-t és halassza el a javítási kísérletet.

Néhány másodperc múlva Noah szemei kinyíltak. Gyorsan eltávolítottam a tűt a nyakából, ujjamat rátettem a sebre és megvártam, amíg a belső rendszere javítani kezdi a sérülést. Sokkal gyorsabban gyógyult, mint én.

Újabb másodpercek múlva Noah rám nézett. Úgy tűnt, szomorú.

– Miért tetted ezt velem?

Megsimogattam az arcát.

– Azért, mert nem tehettem mást. Segítened kell nekem és ha nem égetem ki a jeladót, önkéntelenül is elárultál volna.

– Soha nem árultalak volna el! – mondta sértődötten, aztán másfelé nézett. Összeráncolta homlokát és mintha hallgatózott volna.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– A kommunikációs rendszerem. Megpróbál jeleket küldeni, de azt nem tudom, mit.

– Rólam gyűjtöttél adatokat, Noah. Talán Themot is tudta, hogy lesz benned egy jeladó. Lehet, hogy neki is közvetítettél volna, de benne már úgy-ahogy megbíztam. Seggszájúnak viszont nem adok infókat. Haragszol rám?

– Nem haragudhatok – mondta halkan. – Csak most már nem érzem magam száz százalékosnak. De együtt tudok élni vele – tette hozzá.

– Sajnálom, hogy bántottalak, Noah.

– Nem fáj...

– Akkor idejöhetek melléd az ágyra? – kérdeztem. Noah elmosolyodott és arrébb csúszott.

– Levetkőzzek? – kérdezte. Agyi implantom jelezte a pontos időt. Már csak öt órát aludhattam, de ez is több volt, mint a semmi. Talán négy is elég lesz.

– Persze – mondtam és csendesen néztem, ahogy Noah kibújtatja tökéletes testét a kezeslábasból.

– Ha lesz egy kis időm, elmegyünk és szerzünk neked valami szebb ruhát. Persze ruha nélkül is tökéletes vagy.

Hozzám bújt és én átkaroltam, belecsókoltam a nyakába. Furcsa nedvességet éreztem és valami zselés állagú cseppecskét nyaltam le a bőréről.

– Ez csak a primer folyadékom, nem mérgező, csak keserű – suttogta Noah. – Ez a büntetés, amiért tűket döfködtél belém.

– Beléd hatoltam – mosolyogtam rá.

– Ez elég kétértelmű volt – válaszolt. Igen, ez valóban annyira, de annyira kétértelmű volt, hogy azonnal rávetettem magam.

Lehet, hogy holnap el fogok aludni bevetés közben.