Féreglyuk

9.

A következő napot egyedül töltöttem és gondolkodtam. Nem, ez így nem igaz. Elrohantam és csak futottam, keresztül a mezőn, át az erdőn és tovább, ameddig csak bírtam. Sziklás terepen botorkáltam, a feketén csillogó, éles szélű kövek felsértették lábaimat, a sebeimből szivárgó vért egy patak kellemesen hűvös vizében mostam le és rohantam tovább, magam sem tudva, merre.

Néha megálltam, hogy bőgjek vagy éppen sikoltozzak, kezeimet ökölbe szorítva ordítsak az égre, mint egy veszett farkas. Nagy, érdes köveket kaptam fel a földről és a földhöz csapkodtam őket, növényeket téptem ki tövestől és hajítottam messzire, aztán amikor már lépni sem bírtam, lerogytam a földre és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a zokogás.

Amikor felébredtem, a levegő sűrű és nedves volt körülöttem, a fák barnás törzsén folyadékcseppek csillogtak a nap halvány fényében, az aljnövényzet puha volt és kellemesen hűvös. Felültem. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Az első pillanatban megijedtem, hogy eltévedtem, aztán amikor felfogtam, hogy ez a szó most már semmit sem jelent számomra, elnevettem magam. Úgy éreztem, még soha semmi nem volt ennyire vicces. Egy idegen erdőben ülök, idegen bolygón, idegen naprendszerben, idegen galaxisban, amely ennek a kibaszott univerzumnak abban a szegletében van, amelyről rajtam kívül egyetlen ember sem fog tudomást szerezni.

Mivel már úgyis minden mindegy volt, találomra elindultam az egyik irányba. Nagyon szomjas voltam, nem is emlékeztem arra, mikor ittam utoljára. Keresnem kellett valami patakot. Itt kellett lennie a közelben, de mivel fogalmam sem volt róla, merre, úgy döntöttem, elindulok a nap irányába.

Volt időm végiggondolni mindazt, amit az a narancsmajom mondott. Még a nevét sem tudtam és ezt sajnáltam. Ő volt az egyetlen élőlény, akinek valamiféle kapcsolata volt az előző életemmel, ő volt a kapocs a Földhöz, a mindennapokhoz, az emberi léthez. Jó lett volna megtalálni.

Megráztam a fejem. Ez az egész nem lehet igaz. Most is csak álmodok, bár kétségtelen, ez az álom minden eddiginél részletesebb. De akkor is csak álom. A valóságban én most az ágyamban fekszem a sötétkék pizsamámban, mellettem, az ágy végében ott ül Rudi, a játékmedve, akinek hiányzik az egyik szeme. Holnap iskolába kell mennem és földrajból dolgozatot fogunk írni. Mindig is utáltam a földrajzot, de most szinte vágytam arra, hogy ott üljek a padban és dolgozatot írjak.

Hirtelen eszembe jutott valami. Megvan! A bizonyíték! Ez csak álom, most már egészen biztos. Eddig minden álmomban meztelen voltam, soha egyetlen utazásom alatt sem viseltem ruhát. Ha ez az egész valóban megtörtént volna, most a pizsamámat kellene viselnem, hiszen az volt rajtam, amikor elkezdődött ez a rémálom.

Igen, ez a megoldás. Már csak meg kell várnom, amíg felébredek. Reggel fél hétkor ébreszteni fog a telefonom, mint mindig és akkor végre eltűnik ez az erdő, a rohadt narancssárga egével, a barnás törzsű fáival és eltűnik ez a borzasztó, a szívemet szorongató érzés is, a magány érzése, a végtelen egyedüllété.

De vajon mikor fogok felébredni? Az idő itt egészen másképp halad, még soha nem volt ennyire hosszú álmom és remélem, nem is lesz. Egy biztos, ezentúl már nem lesz ugyanolyan érzés este lefeküdni.

Szomjas voltam és éhes. Még soha nem éreztem álmomban ilyesmit. Megpróbáltam logikus magyarázatot keresni arra, miért érezhetek éhséget, amikor lefekvés előtt alig egy órával vacsoráztam. Talán már hajnal van, nemsokára megszólal a vekker és én alig vacsoráztam. Igen, ez a megoldás, csak ez lehet. Csak egy kis kenyeret meg sajtot ettem. Ez kevés, igen, ez nagyon kevés. Meg kellett győznöm magam, hogy ez nem lehet a valóság. Még soha nem volt ennyire borzasztó álmom. Állítólag az is előfordul, hogy az ember felébred, de nem képes megmozdulni, csak fekszik, mint egy darab fa és úgy érzi, mintha elrabolnák az idegenek vagy valami ilyesmi. Talán velem is ez történt.

Holnap elmondom apámnak, ő biztosan tudja a megoldást. Mindenre tudja a megoldást, talán még arra is, hogy soha ne álmodjak hasonlót.

Körülnéztem. Már nagyon fájt a lábam, egyrészt a kövek okozta sebektől, másrészt a gyaloglástól. Az ég is kezdett sötétebb árnyalatot ölteni és az ágak közül egyre gyakrabban hallottam furcsa hangokat. Furcsálltam is, hogy egész idő alatt egyedül voltam, egyetlen állatot sem láttam, ami talán nem is volt olyan nagy baj, de most már szinte vágytam rá, hogy valami élőlénnyel találkozhassak, lehetőleg olyannal, aki nem akar megenni.

Valami elsuhant felettem. Felkaptam a fejem, de csak néhány vaskos, bumeráng alakú sötétzöld falevél pörgött lefelé a levegőben. Aztán a zaj megismétlődött és nagy megkönnyebbülésemre valami narancssárga foltot láttam, ahogy ágról ágra ugrálva közeledik a földhöz.

Leültem a hűvös fűbe és nagyot sóhajtottam. Talán most kiderül, mi igaz és mi nem. Amikor az én narancsmajmom leugrott mellém a földre, ránéztem. Úgy tűnt, nem dühös rám.

– Alig találtalak meg! Tudod, mennyit mászkáltál?

Vállat vontam. A lény elgondolkodott.

– Ha jól számolok, nagyjából huszonöt kilométert gyalogoltál. Szerencsére körbe-körbe járkáltál, így elég közel vagyunk a kunyhóhoz. Van erőd hazasétálni?

– Haragszol? – kérdeztem.

– Nem. Ahhoz képest, mi történt veled, egészen visszafogottan reagáltál – mondta és olyan grimaszt vágott, amit akár mosolynak is nézhettem volna, ha nem villantak volna ki hegyes fogai.

– Mikor fogok már felébredni? – kérdeztem, mire megállt és rám nézett. Hosszan gondolkodott, aztán csak annyit mondott:

– Amint odaérünk a kunyhóhoz, fel fogsz ébredni.

Ennek hallatán olyan leírhatatlan megkönnyebbülés vett erőt rajtam, hogy majdnem elájultam. Már nem is éreztem fáradtságot, felpattantam és elindultunk. Kísérőm ment elöl és én követtem. Frissnek éreztem magam, az ébredés ígérete új erőt adott. Csak mentem a fák között, kerülgettem a méregzöld bokrokat, amelyek közepéből hosszú, sárgás száron harangszerű virágok álltak ki, néztem az előttem haladó narancssínű bundát, a lény farkának valószínűtlen csapkodását.

A tisztás, amelyet hosszú gyaloglás után elértünk, már ismerős volt, a lenyugvó nap fényénél felismertem a kunyhót, ugyanúgy csillogott a furcsa, gyantaszerű anyag a fonott ágak között.

Amint beléptünk a kunyhóba, megkérdeztem:

– Mikor fogok felébredni?

A lény háttal állt nekem és egy falra akasztott szövetzsákban kotorászott. Rám sem nézve válaszolt:

– Abban a pillanatban, amint meglátod ezt.

Nem értettem, mire gondol. Aztán megfordult és megláttam, amit tart a kezében. Még éreztem, ahogy térdeim megroggyannak, aztán minden elsötétült előttem. Utolsó pillanatomban megértettem, hogy mindketten másképpen értelmeztük az ébredést.

A sötétkék pizsamámat tartotta a kezében, amelyet azon az éjjelen viseltem, amikor örökre elszakítottak mindentől, ami az életemet jelentette.