Féreglyuk

66.

Váratlanul vad csapkodást hallottam a víz felőle, odakaptam a fejem. Noah köhögve kapaszkodott a stég szélébe. Nem volt kétségem afelől, hogy ő is ugyanúgy meglepte a dolog, mint engem.

Rámeredtem Dai nem létező fejére. Próbáltam valami emberit, valami ismerőset, igazit felfedezni rajta. Néhány másodpercig csak állt szótlanul, aztán felém nyújtotta emberi kezét. Elég volt egyetlen közeli pillantást vetnem rá, hogy lássam, ez bizony egy valódi emberi végtag, valódi bőrrel és körmökkel, valódi ráncokkal a tenyerén. Ennyi maradt volna belőle?

– Inkább fogalmazzunk úgy, ennyit hagytam magamból emlékül. Maradhattam volna ember, de be kellett látnom, az emberi külső hosszabb távon igen előnytelen, egyszerűen nem bírja sokáig. Ez a kéz sem eredeti, csak klónozott másolat, de ugyanúgy az én hajdani testemből származik.

Még mindig nem tudtam megszólalni.

– Nem igazán értem, miért vagy ennyire megdöbbenve. Nem számít, ki voltam, igazából el sem kellett volna mondanom, annyira nincs jelentősége.

– Lehet, hogy máshol is élnek még emberek? – kérdezte Noah. Dai feléje fordult.

– Máshol?

– Akárhol az űrben. Ha te eljutottál ide, mások is eljuthattak más helyekre.

– Aha, már értem. Nem tudok róla, hogy kettőnkön kívül más is élne a Földön kívül. Én sem mostanában érkeztem, háromszáz éve hoztak el a Földről.

– Ki vagy te? – jött meg a hangom.

– Azt gondolod, valami híresség vagyok? Valaki, akinek ismerheted a nevét? – billentette félre nem létező fejét Dai. – Nem, még csak nem is egy kontinensről származunk, az én egykori őseim amerikai indiánok voltak.

– Miért hoztak el?

– Mert ugyanarra voltam képes, mint te.

– Voltál? – kerekedett el a szemem.

– Igen. Ez a képesség ugyanis elmúlik. A teljesen kifejlett egyedek elvesztik ezt a képességüket. Úgy látom, meg vagy lepve. Ymer barátod örökké kölyök marad, nem válhat felnőtté, ezért lesz képes élete végéig megőrizni a képességét. De neki szerencséje van, az ő faja képes nem nélküli egyedeket létrehozni.

– Én is el fogom felejteni... – suttogtam magam elé. Azt hiszem, még semmitől sem ijedtem meg ennyire, mint ettől a lehetőségtől. Közönséges emberként egyszerűen nincs értelme a létezésemnek.

Dai a levegőbe bökött ujjával. A holografikus lakosztály képe megremegett és eltűnt. Noah-t erőtér ragadta meg és talpra állította, én pedig, szintén egy láthatatlan erő segítségével máris a szürke padlón ültem. Dai elénk ereszkedett.

– Azt hiszem, a látvány már nem számít. A helyzet a következő: bizonyos fajok fejletlen példányainak agya képes kontrollálni a Kaput és a segítségével kivetíteni magát az univerzum más pontjára. Ez a képesség minden eddig megvizsgált fajnál a felnőtt állapot elérésekor visszafejlődik és utána soha többé nem hívható elő.

– Mi lesz utána? – kérdezte Noah olyan aggodalommal a hangjában, mintha ez őt is érintené.

– Attól függ. Van, akinek ezután is hasznát vesszük és van, akinek nem. Ellentétben a Gyűjtőkkel, mi őket is magunk mellett tartjuk, ha akarják és ha képesek megtanulni valami mást, amivel segíthetik a programot. De aki bármilyen okból el akar menni, azt elengedjük.

– És akinek nem veszitek hasznát? Az hová megy, hová tud menni?

– Visszamehet a bolygójára, ha akar vagy egy olyan helyre, ahol szívesen él.

– Én hová mehetnék? – kérdeztem.

– A te eseted különleges – mondta Dai. – Ha akarsz, hazamehetsz, bár tudom, hogy nem szeretnél, a Föld jelenleg nem tartozik a jó helyek közé. Máshová nem mehetnél, mivel mindenhol idegen leszel és valószínűleg nem sokat tudnál segíteni egyetlen olyan bolygón sem, ahol nálad fejlettebb lények élnek. A Föld az egyetlen olyan bolygó, ahonnan bárkit is elhoztunk a fejlődésnek ebben a szakaszában.

– Tehát vagy veletek maradok, vagy akár fel is fordulhatok...

– Sajnálom, ha így látod! – tárta szét kezeit Dai. – Kétszer is elmondtam, mennyire nem hasonlítunk a Gyűjtőkhöz és mennyire vigyázunk arra, hogy mindenkivel az történjen, amit szeretne. De a te esetedben, ha úgy döntesz, hogy nem akarsz itt maradni vagy ha már nem tudsz segíteni bennünket, mégis mit tehetnénk?

– Azt hittem, ha ennyire fejlettek vagytok, talán ki tudtok találni valamit! – válaszoltam dühösen. Dai először meghökkent, aztán a szokottnál ingerültebben válaszolt.

– Persze, hogy ki tudunk találni valamit, soha nem állítottam, hogy nem így van! De mondtál már valamit ezzel kapcsolatban? Vannak terveid, amelyekben segíthetünk? Nem kívánhatod, hogy állítsuk vissza a Földet egy régebbi állapotába, hogy úgy mehess vissza, mintha mi sem történt volna. Mondd el, mit szeretnél! Együtt akarsz működni velünk vagy nem? Ha igen, hallgasd meg, amit erről mondok, ha nem, mondd el, mit szeretnél és megpróbáljuk megoldani.

– Jól van, akkor kitalálom! Van időm, vagy most kell eldöntenem? – sértődtem meg. Dai vállat vont.

– Nekem mindegy. Szerencsére nincs vészhelyzet, ráérsz gondolkodni. Két nap múlva visszajövök, addig találjátok ki mindketten, mit akartok és legyenek B tervek arra az esetre, ha az elsődleges tervek nem megvalósíthatók!