Féreglyuk

25.

Amikor a Cél narancsszín pontja felvillant a távolban, olyan izgatottságot éreztem, mint talán még soha. Egész testemben remegtem, amikor a megfelelő irányba fordultam és elindultam a fény felé. Úgy éreztem, mintha a szokottnál gyorsabban siklanék a kijárat felé, mégis valami furcsa, ünnepi lassúsággal, éppen csak az a jellegzetes klasszikus zenei betét hiányzott, amit a filmekben szoktak játszani a különlegesen fontos pillanatokban.

A Célhoz érve átnéztem a plazmahártyán. Nem sejtettem, hová fogok érkezni, agyam magától rakta össze a koordinátákat, csak reméltem, hogy ismerős lesz a környék.

Házakat láttam, az első pillanatban azt sem tudtam, a világnak melyik részén vagyok, aztán lassan bevillantak az emlékek. Ez a mi városunk, de nem az a környék, ahol laktam. Első pillantásra semmi sem változott, a házak épek voltak, az utca tiszta, néhány parkoló kocsin kívül életnek semmi nyoma. A nap sütött, az árnyékokból ítélve dél körül járhatott az idő. A fák lombjai már kezdtek sárgára váltani, ebből arra következtettem, hogy kora ősz lehet.

Odakint csend volt, szokatlanul nagy csend. Amennyire vissza tudtam emlékezni, a városban szinte soha nem volt csend, mindig hallani lehetett a környező utcák forgalmat, a légkondicionálók zümmögését, a mentők, tűzoltók szirénázását vagy azt a néven nem nevezhető alapzajt, ami minden város természetes tartozéka és ami fel sem tűnik egészen addig, amíg nem koncentrálsz rá.

Sokáig néztem a házakat, az utca képét és csak percek múlva vettem észre, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Otthon vagyok! Annyira hihetetlen volt az egész, mintha az elmúlt hónapok minden eseménye csak egy hosszúra nyúlt rémálom lett volna. Hirtelen úgy éreztem, nem akarok semmiféle szuperképességet, újra csak egy közönséges fiú akartam lenni, ugyanaz az outsider, aki eddig. Iskolába akarok járni, veszekedni Csirkével és elfelejteni mindazt, ami történt velem.

Már mozdultam, hogy kilépjek a saját világomba, amikor valami furcsa zajt hallottam és az utcasarkon, tőlem nagyjából százötven méternyire a keresztutcából elősiklott valami, amit eddig sosem láttam és ami azonnal visszarántott a valóságba.

A repülő tárgy úgy nézett ki, mint valami idegen űrhajó egy Star Wars-filmből, félméteres átmérőjű sötét gömb, meredező antennákkal, két függőleges szárnnyal a két oldalán, amelyek szinte biztos, hogy nem a levegőben maradáshoz kellettek. A gömb igen mély, halk, mégis távolról is jól hallható hangot adott ki repülés közben, ahogy végigsiklott az úttest felett nagyjából kétméteres magasságban. Amikor közelebb ért, megláttam a felszínén a temérdek különböző érzékelőt, kis tüskéket, nagyobb, rövid nyakon ülő homorú lencséket, amelyek közepén halvány fény pislákolt alig észrevehetően és az aljából egy csokorban, tépett kábelként lógó, de mégsem teljes tehetetlenséget mutató csápocskákat. Az egész annyira szokatlan volt és annyira idegen, hogy végigfutott a hátamon a hideg.

A furcsa gömb szinte sugározta magából a veszélyességet. Nem tudtam volna megmondani, milyen fegyverrel van felszerelve, de a kinézete, a baljós hangja és az, ahogy ott lebegett a levegőben, azt sejtette, hogy képes megvédeni magát bármilyen támadással szemben.

Ahogy közeledett, úgy vált a zümmögő hang egyre hangosabbá és ahogy elhaladt előttem, hirtelen megállt. Nem fékezett, nem lassult, egyszerűen megállt, mintha nekiment volna egy láthatatlan falnak. Néhány másodpercig lebegett előttem és én úgy éreztem, mintha pontosan tudná, hol vagyok, aztán újra megindult és nemsokára elvesztettem szem elől.

Igyekeztem nem gondolni arra, mi volt ez és mi történhetett. Ez a valami nem emberkéz alkotta szerkezet volt, az a néhány hónap, amit távol töltöttem, nem lehetett elég arra, hogy ilyesmit kifejlesszenek. Ez pedig nem sok jót jelent.

Gyorsan felmértem, merre kell mennem. Végig az utcán, az első sarkon balra, pont ott, ahonnan a gömb érkezett, ott végig egyenesen, aztán jobbra, ki a főútvonalra és ott végigrohanni egészen a parkig, ami az út leghosszabb és vélhetően legveszélyesebb része. Onnan pedig már csak néhány lépés a házunk.

Meg sem próbálkoztam azzal, hogy Kaput nyissak egy közelebbi pontban, valahogy éreztem, hogy nem sikerülne, egyszerűen nem találtam olyan koordinátát, amely megfelelőnek tűnt volna. Nem mintha valóban számítások tucatjait végeztem volna el, egyszerűen éreztem, hogy nincs ilyen és ez meglepett, mert nem tudtam, miért vagyok ilyen biztos benne.

Aktiváltam a kijáratot és kiléptem, készen arra, hogy azonnal visszahúzódjak, ha szükséges. Lábam puhán érkezett a fűre, a levegő illata kellemesen ismerős volt, a gravitáció mértéke tökéletes, egy rövid pillanatig nagyon örültem, hogy itt vagyok. Aztán bezártam a Kaput és rohanni kezdtem az üres utcán, közben igyekeztem mindenfelé figyelni.

Cipőm talpa puhán érkezett az aszfaltra minden lépésnél, így csekély zajt csaptam. Végigrohantam az utcán, amely furcsán idegennek tűnt, talán a mélységes csend miatt. Az első sarkon átszaladtam az úttesten és csak akkor vettem észre, hogy a parkoló autókon vastagon áll a por. A kis keresztutcába érve lefékeztem, mert eszembe jutott, hogy a családi házaknál sok kutya van és minden bizonnyal heves csaholásba kezdenek majd, ha odaérek, de ahogy odaóvakodtam az első kutyás házhoz és benéztem a zöldre festett léckerítésen, nem láttam sehol az állatot. A kutyaház a kertben állt, de üresnek tűnt. Reméltem, a többi háznál is ez a helyzet, így továbbrohantam és igazam volt, sehol egyetlen kutya sem volt. Talán valamiért a házakban tartják őket.

Már csak hat ház és elérem a sarkot, ott átszaladok az úttesten és elérem...

A halk, mélyen morgó hang hirtelen csapott le rám és az utcasarkon, ami felé rohantam, megjelent egy újabb szárnyas fekete gömb és a levegőben úszva egyenesen felém tartott.