Féreglyuk

21.

Ybar szótlanul lépkedett mögöttem. Nem tudtam eldönteni, vajon szándékosan őt választották ki, hogy elkísérjen a komphoz vagy véletlen volt, de igazából nem számított.

Csendesen lépkedtünk a folyosón, majd megálltunk az egyik lift előtt. Ybar hívta a kabint, én pedig utoljára körülnéztem a fehér-szürke folyosón. Vajon hová akarnak vinni?

Megérkezett a kabin, az ajtó hang nélkül tárult ki és mi beszálltunk. Lágy zökkenéssel indultunk lefelé, egy ideg suhantunk az átlátszó csőben, majd megálltunk valahol. Az ajtó kinyílt, mögötte zöldes plazmahártya feszült, amely egyfajta híd volt az űrállomás különböző légkörű és gravitációjú részei között. Egy kis légpárnás kocsi siklott be a hártyán keresztül, rajta egy félgömb alakú búra, amely alatt furcsa, medúzaszerű lény lebegett, csápszerű végtagjaival egy ujjnyi vezérlőpanelt kezelt. Néhány pillanatig néztem, aztán a lény felém fordult, egyetlen hatalmas, üveges kék szeme rám villant, aztán egyik csápja megrándult a panel felett és a búra elhomályosult.

Amikor a kabin újra mozgásba lendült, Ybar felém fordult. Arra számítottam, hogy megszólal, de csak a kezét nyújtotta felém. Ujjai között kis műanyaglapocskát tartott, amelyen hosszú számsorozatot láttam.

Ahogy rápillantottam, ismerősnek tűnt, bár ebben a formában még nem találkoztam vele. Csak néhány másodperc után döbbentem rá, hogy arab számokkal írták fel őket, a tizenhetes számrendszer hiányzó számait betűkkel pótolva. Egy nagyon rövid pillanatra megörültem, annyira jó volt végre valami igazán ismerőset látni.

Ybar visszafordult anélkül, hogy akár csak rám nézett volna és én megértettem, mit akar. A számsorozat egy ugrókód volt, egy bizonyos koordináta. Gyorsan megtanultam, szünet nélkül ismételgettem magamban anélkül, hogy tudtam volna, mit kezdjek vele.

Vajon bízhatok Ybarban? Talán Ymer küldte? Vagy ez valami csapda, amit az a nyomorult lény talált ki? Talán ez a koordináta egy fekete lyukba fog repíteni?

Felsóhajtottam. Mindegy is, mi történik velem, nem akarok egy idegen hatalomnak engedelmeskedni, nem akarom, hogy bárki is parancsolgasson és olyanokat mondjon, hogy gyenge vagyok és nincs bennem elég tehetség ahhoz, hogy Futár legyek. Akkor inkább a halál.

Hirtelen úgy éreztem, talán jobb is lenne, ha vége lenne mindennek. Amióta Ymer nincs itt, az egésznek amúgy sincs értelme. A szó szoros értelmében egyedül maradtam.

A kabin ismét megállt és mi kiléptünk belőle. Egy hatalmas hangárba érkeztünk, amely olyan volt, mint egy sci-fi film egyik díszlete. A földinél kicsit nagyobb gravitáció uralkodott benne és a levegő jéghideg volt, de belélegezhető, bár a második lélegzetvétel után furcsa fémes ízt éreztem a számban.

A hangár óriási volt, legalább ötven méter magas és talán egy kilométer széles, szinte megszédültem, amikor végignéztem rajta. A padló fémszínű anyagból készült, talán acélból, vagy a fene tudja, mit használnak errefelé. A falak, a mennyezet ugyanolyan fehér-szürke színű volt, mint a felsőbb szintek folyosóin. Ahogy körülnéztem, legalább százötven kisebb-nagyobb liftet láttam, ahogy átlátszó csöveikben száguldanak fel és alá, némelyik kabin akkora volt, hogy a földi házunk is belefért volna.

A hatalmas üres tér látványa önmagában sokkolt, de amikor észrevettem, hogy az űrtől csak egy néhány molekula vastagságú, zöldesen villódzó plazmahártya választ el, majdnem összerogytam. Amikor végre el tudtam szakadni a végtelen tér látványától, észrevettem a kompot.

Ronda volt, mintha egy csapatnyi vak gyerek rakta volna össze legóból. Nagyjából henger alakú test, ormótlan gömbbel az elején, hátul furcsa szögben álló szárnyféleségek és antennák, nyúlványok és karok meredeztek minden irányba.

Ybar megállt a komp előtt. A fejünk felett háromméteres magasságban lebegő hajótesten rés nyílt és egy rámpa kezdett lenyílni felénk. Ekkor Ybar nagyon halkan csak ennyit mondott:

– Az egész állomáson egyedül itt tudsz ellenőrzés nélküli Kaput nyitni, mire vársz?

Egy pillanatra a szemébe néztem és csak remélni tudtam, hogy azt láttam benne, amit szerettem volna. Agyam gépiesen váltotta át a koordinátákat, egy apró mentális paranccsal nyitottam meg a Kaput, miközben Ybar a rámpa felé lépett és felnézett rá.

Még hallottam valami éles hangot, amely minden bizonnyal riadójelzés lehetett, de természetesen nem lehettem biztos benne. Átvetettem magam a Kapun és azonnal bezártam magam mögött. Nem kellett keresnem a Cél helyét, testem automatikusan fordult a megfelelő irányba, mintha éreztem volna, merre van. Repülés közben arra gondoltam, összességében véve szép élmény volt, többet tanultam itt, mint bármelyik ember a civilizációnk létezése alatt és ha nem halok meg, amikor kilépek a Gömbből, nagyon sokáig emlékezni fogok az itt töltött időre.