Féreglyuk

53.

Amint visszaértünk, karanténba helyeztek bennünket, külön szobába, tehát még csak beszélgetni sem tudtunk. A szoba fehér volt és gömb formájú, mindössze egy padlóhoz rögzített ágy volt benne, amelyet asztalként is használhattam. Időnként megjelent egy droid és megvizsgált, rácsatlakozott az agyi implantátumomra, ami kellemetlen volt, mert olyan érzést keltett, mintha egy nagyon kicsi szobában össze lennék zsúfolva egy rakás másik emberrel.

Hiába kérdeztem, a droid nem válaszolt egyetlen kérdésemre sem, úgy látszott, nincs kommunikációs rendszere. Egyszer erősen megböktem a fejét, de arra sem reagált, csak végezte tovább a dolgát.

Rettenetesen unatkoztam, a szobában semmit sem tudtam csinálni, egyetlen kommunikációs panelt sem láttam, az implantommal sem tudtam csatlakozni sehová. A szédülésem nagyrészt elmúlt, a látásom kitisztult, bár néha még sötét foltokat láttam, de ha gyorsan pislogtam, a foltok eltűntek.

Két napig tartottak így, aztán a harmadik reggelen nyílt az ajtó, lassan és sziszegő hang kíséretében. Hát persze, karantén.

Egy majdnem két méter magas humanoid lépett be a szobába. Kezeslábast viselt, hasonló szabásút, mint amit mi kaptunk bevetési öltözetként, de az övé mintha apró koromfekete gyémántokból készült volna, tompán csillogott a fényben és a rengeteg csatlakozó, heveder és pánt arról tanúskodott, ez valami egészen komoly harci öltözék.

A lény szürkéskék feje hosszúkás volt, mint egy kutyáé, de állkapcsa nem volt olyan hosszú. Két sárgán világító szeme rövid kocsányon foglalt helyet, így majdnem 360 fokban beláthatta környezetét. Orra lapos volt, orrnyílásai előrenéztek, szája pedig... sejtettem, hogy telepata, de nem tehettem róla, képtelen voltam nem arra gondolni, hogy a szája pont olyan, mint egy végbélnyílás.

Elképzelni sem tudtam, honnan származhat és hogy miért előnyös ez a fajta megjelenés, amely egyaránt utal arra, hogy gazdája ragadozó, de arra is, hogy valami egészen más.

A lény megszólalt. A hideg futott végig a hátamon, amikor meghallottam azt a hideg, recsegő hangot, amely, abból a bizonyos szájból jőve egészen gusztustalan érzetet keltett bennem. Természetesen egy szót sem értettem abból, amit mondott, így egy kis várakozás után telepatikusan szólt hozzám:

– Jelezhette volna, hogy csak közös nyelven beszél. A nevem Hraf ezredes, én vagyok az új parancsnoka.

– Mi? Mi történt Themottal? – kérdeztem csodálkozva, bár sejtettem a választ.

– Themot admirális meghalt bevetés közben, maga pedig mostantól az én irányításom alatt fog dolgozni. Az új szabályok a következők: mostantól nem hagyja el a bázist, minden bevetése a speciális képességeire épül majd. Rendszeresen jár kiképzésre, mivel Themot admirális elmulasztotta ezt...

– Ez nem igaz! – szóltam közbe. – Megtanítottak a...

A lény rám ordított, szemnyílásai, amelyen amúgy is szűkek voltak, most résnyire húzódtak össze, szája kitágult, mögötte egy pillanatra körben meghúzódó éles, hegyes fogakat láttam. Az éles hang hallatán ijedten hallgattam el.

– Ha még egyszer közbeszól, visszaküldöm a szimulációs kamrába és naponta leégetem a csontjairól a húst! Ez a hadsereg, maga pedig katona, még ha Themot admirális nem is nevelte annak.

Nem tudtam, mit tegyek. Ha behódolok ennek a seggszájúnak, bármit megtehet velem. Igaz, akkor is, ha kiállok magamért. Fénysebességgel pörögtek a gondolataim, melyik megoldást válasszam, hogy a lehető legjobban jöjjek ki belőle.

Mire eldönthettem volna, Hraf elégedetten felmordult. Ő már eldöntötte, hogy behódoltam.

– Holnap reggel megkapja a kiképzési tervet. Ha megpróbálja szabotálni, megy vissza a kamrába. Megértette?

Csak azt kellett volna mondanom, hogy igen. Most már tudom, hogy csak ennyit kellett volna mondanom. De ott, akkor ökölbe szorult a kezem és elküldtem a kurva anyjába. Éreztem, hogy elvörösödök és akkor már mindegy volt. A pofájába üvöltöttem, hogy Themot megbecsült engem és én nem vagyok egy szokványos lény, én képes vagyok valamire, amire rajtam kívül senki és ha Themot admirális képes volt ezt elfogadni, hogy Hraf ezredesnek is menni fog.

Amikor elhallgattam és egész testemben remegve a dühtől, ökölbe szorított kézzel álltam előtte, Hraf hűvösen végigmért.

– Egyedi bánásmódot szeretne? Rendben.

Megérintette kommunikátorát és valamit beleröfögött. Mire magamhoz tértem volna, két droid jelent meg és egy rövid pillanat alatt lefogtak. Amikor ellenkeztem, egyikük megbökött az egyik ujjával, mire összerándult a testem és elájultam.

Amikor magamhoz tértem, egy hófehér kamra padlóján találtam magam. Nem kellett körülnéznem, a mennyezet ismerős volt, túl sokszor láttam már. A tökéletes csendben hallottam saját szívverésemet és tudtam, hogy most nagyon megszívtam.

Két dolgot már ott, a padlón fekve eldöntöttem. Az egyik az, hogy túlélem a következő napokat. A másik dolog... nos, az csak átfutott az agyamon, nem akartam rágondolni, mert nem tudhattam, ki turkál éppen az agyamban. De tudtam, hogy azt a tervemet is megvalósítom.

Aztán csak feküdtem és amikor meghallottam, hogy nyílnak a kis ajtók és a savfolyam bugyborékolva megindul felém, mély lélegzetet vettem és felkészültem arra, hogy újra meghalok.