Féreglyuk

5.

Apám dolgozószobájának ajtaja mindig zárva volt. Nálunk nem volt szokás kopogni, hiszen az ajtók szinte mindig nyitva álltak, kivéve ezt az egyet. Arra gondoltam, ha csak úgy benyitok, apám reakciója biztosan elárulja, álmodok-e.

Ahogy közelebb értem, meglepetten vettem észre, hogy a szoba ajtaja résnyire nyitva van, a folyosó egy vékony szeletét a szobából kiáradó fénycsík világította meg. Ez elég szokatlan volt és óvatosságra késztetett. Odalopakodtam az ajtóhoz és belestem a nyíláson.

Apám itthon volt, beszélgetett valakivel, akit nem láthattam, mert az ajtó takarásában volt.

– Ez szörnyű! – mondta éppen apám. – Nem is értem, miért. Voltak figyelmeztető jelek?

– Voltak, bár ők erről nem tudhattak, egyszerűen nem elég fejlettek hozzá – mondta egy idegen hang. – De ez mindegy is, a lényeg, hogy itt az idő.

– Ez végleges? Vagy van még esély? Bármiféle?

Nem jött válasz, de apám sóhaja egyértelművé tette, hogy az illető nemleges választ adott. Vajon ki lehet ez? Még sosem hallottam ezt a mély, nyugodt és furcsán vibráló hangot. Mintha valami furcsa, ismeretlen akcentussal beszélne, de fogalmam sem volt, honnan jöhetett.

– Tudhattad, hogy ez egyszer be fog következni, semmi sem tart örökké, talán csak a Gyűjtés maga. Elkezdték a Futárok visszavonását, a legtöbben már el is mentek. Csak azok vannak még itt, akik az utolsó szállítmánnyal dolgoznak, de ha végeztek, ők is visszamennek és újrakódolásra kerülnek.

– Miért nem mentitek meg őket? – kérdezte apám.

– Te is tudod, miért nem, már a kérdés feltétele is aggodalomra ad okot. Mi csak megfigyelők vagyunk, soha egyetlen esetben sem avatkozunk bele a történésekbe.

– Mennyi időnk van még?

– Nyolc nap, tizennégy óra és harminchét perc. Ennyi idő elég arra, hogy lebonyolítsd az utolsó szállítmányt és jelentkezz a Gyűjtőknél.

– Mi lesz a feleségemmel? – kérdezte apa és ettől a kérdéstől összeszorult a gyomrom.

– A szokásos felszámolási protokoll szerint járunk el, mint minden esetben. Amúgy sem fogsz emlékezni rá.

Ez már sok volt, hirtelen mozdultam és belöktem az ajtót. Apám, aki a szoba közepén állt, megdermedt a meglepetéstől. Csak később, sokkal később jöttem rá, hogy ez a meglepetés mennyire túljátszott volt és hogy apám pontosan tudta, hogy fel fogok bukkanni.

Tudni akartam, miről beszél, mi történik nyolc nap múlva és egyáltalán, mi ez az egész, de amikor megláttam, kivel beszélget, képtelen voltam megszólalni.

Álmaim és a szobámban történtek miatt azt hittem, egy idegen lény látványa már nem fog megdöbbenteni, de úgy látszik, mégis túl sok volt számomra.

A lény, aki apám mellett állt, kék volt. Ez volt az első, amit észrevettem, a kék színt, annak is egy furcsa árnyalatát, amelyet még ma sem vagyok képes leírni. Feje csúcsos volt, szemei nagyok és teljesen feketék, orra csak két apró lyuk az arcán, szája mintha apró elefántormány lenne.

Valószínűtlenül vékony volt, karjai hosszabbak, mint az emberé, teste hengeres, de felépítése hozzánk hasonló. Ennél többet nem láttam, vagy ha igen, nem tudtam feldolgozni.

– Ki ez? – kérdezte a lény. Kissé hátrahőkölt, apró ormányszerű szerve nem mozdult, mégis hallottam, amit mond. Apámra pillantott.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy a fiad?