Féreglyuk

63.

– Az egész mérhetetlenül egyszerű – magyarázta Dai, miközben beterelt bennünket egy háromméteres átmérőjű, áttetsző anyagból készült gömbbe, amely egy, a falban kialakított alagútban lebegett. Ahogy beléptem, éreztem, hogy a gömb megmozdul alattam.

– Erőtér tartja a helyén. Ez afféle közlekedési eszköz, de használjuk áruszállításra is. Olyan, mint nálatok a lift, csak ez gyorsabb.

Odabent egy körbefutó keskeny perem szolgált ülésként, középen, valamivel fejmagasság felett pedig három, különböző szögben álló rúd futott, feltehetőleg ebbe kapaszkodott az, aki állt.

A gömb ajtaja légmentesen záródott, Dai egy számsort diktált a vezérlésnek. A gömb meglódult és bár nem sokat éreztünk belőle, az áttetsző burkolaton keresztül érezhettünk, milyen elképesztő sebességgel haladunk lefelé.

– Mekkora ez a bázis? – kérdeztem.

– Ez nem bázis. Ez maga a bolygó – fordította felém nem létező arcát az Alkotó. – Nem a felszín alá építettük a várost, hanem a város köré a felszínt. Ez egy mesterséges bolygó, a felszín csupán egy védőréteg, amely természetes külsőt ad neki.

Összenéztünk Noah-val. Ezek tényleg alkotnak, ez kétségtelen.

– Most hová megyünk?

– A HNH-ba. Ez afféle Alkotói humor, a hatszáznegyvenhatos szektort hívjuk így. Ott van az a részleg, ahol általában a vendégeket fogadjuk, sokkal emberibbek a körülmények, mint máshol.

– Emberibbek? Tehát kifejezetten embereknek valók?

– Most igen. Mindig úgy alakítjuk ki, hogy a vendégeink a legjobban érezhessék magukat. Most úgy néz ki, mintha a Földön lennétek. Az a tapasztalatunk, hogy a vendégeink jobban érzik magukat, ha a környezet emlékezteti őket a szülőbolygójukra.

– De ez akkor sem az igazi – mondtam kissé szomorúan. Dai bólintott.

– Egy idealizált környezetet kaptok, garantáltan jól fogjátok érezni magatokat.

– És aztán?

– Aztán? – kérdezett vissza Dai.

– Mi történik velünk? Miért vagyunk itt?

– Elmagyarázzuk, mi történt és mi történik az univerzumban. Ne aggódj, nem csillagászatot és galaktikus politikát fogunk tanulni, egyszerűen elmondjuk, kik vagyunk és miért tesszük, amit teszünk. Azt is megtudjátok majd, kik azok a Gyűjtők és hogyan kerültetek bele a tervbe. Aztán, amikor mindent tudtok, választhattok, hogy csatlakoztok-e hozzánk vagy sem. Ha igen, tiétek lehet a dicsőség egy szeletkéje.

És ha nem? – kérdezte Noah.

– Ha nem, akkor az történik, amit választotok magatoknak. Visszamehettek a Földre vagy ahová csak akartok. Senkit sem kényszerítünk arra, hogy velünk dolgozzon.

Ez elsőre jól hangzott, de valamiért úgy tűnt, ez az ajánlat sem az, aminek látszik. Megtudhatjuk, mi történik körülöttünk, ez jó, bár ezt mondta Ymer és Themot is. Ha akarunk, dolgozhatunk velük, de hogy mit, arról fogalmam sincs. Ha pedig ki akarunk maradni mindenből, visszamehetünk a Földre, ahol valószínűleg rövid és keserves életünk lesz, de mehetünk máshová is, ahol szintén, hiszen egyedül vagyunk, két kölyök egy mindenhol ismeretlen fajból, akik nem értenek semmihez, ami bonyolultabb egy zsebszámológépnél.

Úgy néz ki, abból kell megélnem, hogy utazok, ez az egyetlen képességem, aminek hasznát vehetem. Ezért kellhetek az Alkotóknak is.

Noah-ra néztem és alig vártam, hogy egyedül maradhassunk és elbeszélgethessünk arról, ő mit gondol az egészről. Az biztos, hogy bármit választok, velem fog maradni, hiszen erre programozták, de ez volt az egyetlen biztos pont a jövőmben.

A gömb irányt váltott, a gömböt körülvevő alagút falai színt változtattak, most halvány vörösen világítottak.

– Nagyjából az egyenlítő vonalában vagyunk, alig ötven kilométerre a felszíntől és jelenleg észak-északkeletre tartunk. Felettünk egy mesterséges tenger van, az átlagos mélysége egy kilométer körüli – mondta Dai és felfelé mutatott.

– Körülnézhetünk majd odafent is? – érdeklődött Noah. Dai vállat vont.

– Ha akartok, igen, bár nincs ott semmi érdekes. Az ott élő létformák primitívek és teljesen közömbösek, nem lépnek interakcióba senkivel. Csak azért teremtettük őket, hogy karban tartsák a felszínt.

– Azt hallottam, hogy a Gyűjtők csak két bolygóval nem tudtak kapcsolatot teremteni. Ez az egyik? – kérdeztem. Dai bólintott.

– Igen. Teljes elszigeteltségben élünk, bár mindenről tudunk, ami körülöttünk történik. A felszínre csak az juthat le, akinek megengedjük, a védelmi rendszerünk, legalábbis a mi tudomásunk szerint áthatolhatatlan.

– És ha valami nagyon nagy tárgy próbál lejutni, mondjuk egy űrhajó? – kérdezte Noah. – Ha jól sejtem, erőtér van a bolygó körül. Mindennek pedig az sem tud ellenállni, hiszen nem lehet végtelen erősségű.

– Valóban – mondta Dai és elismerően bólintott Noah felé. – De a bolygót nem erőtér védi, hanem egy módosított Kapu.

– Mi történik azzal, aki át akarja törni?

Ha Dai ember lett volna, már éppen nyitotta volna a száját, de megelőztem. A megoldás egyértelmű volt és amennyire egyszerű, annyira félelmetes is és persze elgondolkodtató.

– Aki át akarja törni, azt a Kapu átirányítja, egyenesen egy fekete lyuk közepébe – jelentettem ki.

Dai nem létező arcán természetesen nyoma sem volt meglepetésnek.

– Így van. Drasztikus lépésnek tűnik, de nem az. Az idők során számtalan támadásnak voltunk kitéve.

– De miért?

Dai plazmahártyája, afféle virtuális arca felém fordult.

– Azért, mert néha mi is hibázunk.