Féreglyuk

23.

A falu körülbelül ötven darab, szinte tökéletesen henger alakú házból állt, amelyek úgy néztek ki, mintha egy óriás egyetlen kőtömbből faragta volna ki, aztán félig beásta volna őket a sötétbarna földbe. A falak felülete durvának tűnt, a tetejüket pedig színes, félgömb alakú kupola alkotta, amely tompán csillogott a napfényben. A házak teljes összevisszaságban helyezkedtek el a dombok között fekvő völgyben, építőik mindössze arra vigyáztak, hogy középen maradjon egy széles, apró kövekkel felhintett út, ahol közlekedni lehet.

Első pillantásra az egész olyan volt, mint egy kis középkori falu valamilyen mesefilmből, de aztán észrevettem azokat a vékony, fémből készült antennákat a házak között, amelyek arra utaltak, hogy az itt lakók a modern technikát is ismerhetik.

Nem tudtam eldönteni, közelebb menjek-e vagy inkább kerüljem el a helyet. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy talán jobb, ha előbb máshol is körülnézek, de mire elhatározásra jutottam, észrevettek.

Az egyik lény felém mutatott, mire néhányan megálltak és bámulni kezdtek, aztán az egyik elszaladt. Mulatságosan futott, mintha lábai merevek lettek volna. Nem volt jobb ötletem, megvártam, mire jutnak. Nemsokára az egyik házból egy újabb lény lépett ki, felém nézett, aztán határozott léptekkel elindult felém. Egyedül.

Gyorsan végignéztem magamon, vajon fenyegetőnek vagy békésnek tűnhetek-e a szemükben és ha ideér a lény, tudok-e védekezni valamivel, ha megtámadna.

Ahogy közelebb ért, már láttam, hogy fizikailag mindenképpen erősebb vagyok nála. Nagyjából százharminc centi magas lehetett és emberszabású.

A lény feje nagyobb volt, mint az emberé és határozottan kerek. Egyáltalán nem volt haja vagy bármiféle szőre, két szeme egymástól távol helyezkedett el, benne sárgásvörös színű írisszel. Orra lapos volt, szinte csak két lyuk, szája pedig mint a teknősé, mintha csak egy késsel vágott nyílás lenne, az emberéhez hasonló ajkaknak nyoma sem volt.

Bőre, legalábbis amennyit láttam belőle, ráncos volt, de valamiért úgy tűnt, nem az öregségtől, mert egész alakja, mozgása fiatalosnak és ruganyosnak látszott.

Ujjatlan ruhát viselt, amely barnás szövetből készült, derekát széles öv fogta át, amelyre apró fémdobozkák voltak felfűzve. Lábán puha anyagból készült csizmaszerűséget hordott.

Megállt előttem és felnézett rám. Igyekeztem barátságosan viselkedni, nehogy megijesszem. Azonban ahogy tekintete az enyémbe mélyedt, felfedeztem, hogy szemeiből mérhetetlen bölcsesség sugárzik, talán az ő faja évezredekkel öregebb lehet, mint az enyém.

"Mutasd a Kulcsot!" – szólalt meg a fejemben egy idegen hang. Ymer telepátiája után már meg sem lepődtem, viszont arról fogalmam sem volt, miről beszél.

– Milyen kulcsot? – kérdeztem.

"Amivel idejöttél."

Előkapartam zsebemből a lapocskát, amelyet Ybar adott át és a lény felé nyújtottam. Elvette és megforgatta négyujjú kezében.

"Miért küldtek ide?"

– Nem tudom – mondtam óvatosan. A kis lény érdeklődve nézett fel rám.

"Szóval csak úgy ideküldtek, de nem mondták meg, mit kezdjünk veled?"

Vállat vontam és kezdtem nagyon szerencsétlenül érezni magam. Tényleg, mit keresek én itt, kik ezek és mennyire lehetek velük őszinte?

"Ha nem vagy őszinte, nem sokat segíthetünk. Ezt sem mondták?"

Megráztam a fejem. A kis lény elgondolkodva nézegette a műanyag lapocskát és a rajta szereplő kódot, majd felém nyújtotta a kezét.