Féreglyuk

36.

A megoldásra akkor jöttem rá, amikor a cellámban lábadoztam. Bár semmiféle külső nyoma nem volt annak, min mentem keresztül az elmúlt napokban, lelkileg nagyon közel álltam az összeomláshoz. Aznap a fali adagolóban megjelenő ételt már el sem vettem. Az automata bizonyos időközönként jelezte, hogy ennivaló érkezett, aztán felhagyott vele, csak egy vörös fénypont villogott az adagoló melletti falrészen, végül már az sem.

Az első próbálkozás eredménytelen volt, mivel annyira ki voltam fáradva, hogy képtelen voltam utazni. Csak feküdtem és vártam, hogy agyam elegendő energiát gyűjtsön, de gondolataim összevissza ugráltak és képtelen voltam koncentrálni, így felkeltem és újra lekértem az adagolóból az ennivalót, ami fekete, kissé ragacsos, kockaszerű formába préselt anyagból állt, amit kellemes volt rágcsálni és az íze, ha tartalmazott is valami szokatlant, mégis ismerős volt és jóízű, bár semmire sem hasonlított, amit a Földön megszoktam.

Nem tudtam, mi van az ételben, talán nem is volt étel abban az értelemben, ahogy eddig definiáltam, talán csak afféle szilárd infúzió volt a legszükségesebb anyagokkal, esetleg gyógyszerekkel vagy valami tudatmódosítóval, de miután megettem, jobban éreztem magam tőle.

Végigfeküdtem a padlón és koncentráltam, kizártam a tudatomból mindent, ami megzavarhatott, bár a sivár, szürke falú szobában ilyesmi nem nagyon akadt. Agyamban felvillantak a képek, amelyek segítségével meghatározhattam, hová akarok ugrani, majd minden elsötétült előttem és amikor újra kinyitottam a szemem, azt a tájat láttam magam előtt, amelyet már annyira akartam.

Az égbolt ugyanolyan halvány narancsszínű volt, amilyenre emlékeztem, a mezőt térdig érő, sárgásfehér, vékony szálú fű borította, amely tompán csillogott a napfényben. Ismerős volt a hely, már azt is tudtam, merre induljak. Rohanni kezdtem az magas, vékony törzsű fákból álló erdő felé és amikor odaértem, gondolkodás nélkül bevetettem magam a fák közé.

Pontosan tudtam, merre kell mennem, egy ismerős formájú tisztás közepén jobbra fordultam és addig rohantam, amíg el nem érkeztem a patakhoz, amelynek zöldes vize csendesen folydogált a kavicsos mederben.

Amikor megláttam a nagy, kerek tisztást, megörültem. Bármi is történik a fizikai testemmel, itt biztonságban vagyok. Az illatos gyantával összefogott ágakból font kunyhó láttán elégedetten felsóhajtottam. Bár tudtam, hogy Ymer nincs itt, reméltem, előbb-utóbb felbukkan és majd megtalálja azt az üzenetet, amit itt hagyok neki.

Az ajtó mellett a falra akasztott szövetzsákban megtaláltam a pizsamámat, amit még otthon, a Földön viseltem. Ezt az ágyra helyeztem, hogy Ymer számára egyértelmű legyen, ki hagyta az üzenetet, aztán kimentem az erdőbe, hogy keressek egy széles és hosszú levelet, valamint a patakból egy csigát, amelyet még Ymer mutatott nekem.

Szerencsétlen csigát össze kellett nyomnom, hogy sötétvörös leve kifröccsenjen. Ezzel a lével írtam fel a széles levélre azokat az ugrókoordinátákat, amelyet legjobb tudomásom szerint jelenlegi fizikai helyzetemet mutatták.

Persze nem lehettem biztos abban, hogy a helyes pozíciómat mutatom, az utóbbi napokban meglehetősen rossz mentális állapotban voltam, de nem volt más ötletem. Egy ideig gondolkodtam azon is, ha innen próbálnék Kaput nyitni, vajon mi történne? Fizikailag itt vagyok, de ugyanakkor egészen máshol. Vajon képes lennék megnyitni a Kaput vagy csak a „valódi" fizikai testem képes erre? Ha megpróbálnám, talán sikerülne, de az is lehet, hogy a cellámban próbálnám megnyitni a Kaput, amit a védelmi rendszer megakadályozna.

Aztán eszembe jutott valami, amire eddig nem is gondoltam. Amikor utoljára láttam Ymert, nagyon rossz állapotban volt és fogalmam sincs róla, azóta mi történt vele. Mi van, ha már nem él, ha nem tudták megmenteni? Mi van, ha már képtelen arra, hogy segítsen nekem?

Van-e valaki más a galaxisban vagy akár az egész világegyetemben, aki a segítségemre sietne? Vagy már teljesen magamra maradtam? Az egyetlen lény, akiben talán megbízhatok, Ybar volt, de róla még kevesebbet tudtam, mint Ymerről. Lehetséges, hogy mostantól magamnak kell boldogulnom?

Abban sem lehettem biztos, hogy ha Ymer él és van lehetősége segíteni rajtam, eljön-e ide valaha is. Ha úgy gondolkodik, mint én és sorra veszi azokat a helyeket, ahol már jártam, talán megtaláljuk egymást.

Ha nem... akkor át kell gondolnom az életemet, mert segítség nélkül nem juthatok ki a Gyűjtők karmai közül.

Nagyot sóhajtottam és kiléptem a kunyhóból. Az erdőben megkerestem azt a bizonyos cserjét, amelyik azt a gyümölcsöt teremte, amelyiket az első itt töltött napomon kóstoltam és amely nagyon ízlett. A cserje kis kerek bokrocskát formázott, levelei keskenyek és borotvaélesek voltak és a tojás formájú fehér gyümölcs ott világított a bokor közepén. Hosszú ideig tartott, amíg úgy tudtam félrehajtogatni az útból a leveleket, hogy csak egy sebzett meg és hozzáférhettem a tojásforma gyümölcshöz, amely kemény volt, de az alatta lévő gyümölcshús zselés állagú, sárgászöld színű és émelyítően édes. A közepéből kiettem az apró, tésztára emlékeztető ízű magvakat és egy pillanatig ismét jól éreztem magam.

Aztán belátva, hogy ennél többet nem tehetek, lehunytam a szemem és visszatértem a cellámba, ahonnan néhány perccel később újra a szimulációs kamrába hurcoltak, hogy végképp megtörjék az ellenállásomat.