Apám mindig azt mondta, tudatlannak lenni bűn, az ember kötelessége, hogy tájékozódjon a körülötte történő eseményekről, különben soha nem fogja megérteni a világot, amelyikben él. Ezt sokszor elmondta és én mindig legyintettem rá, először valóságosan, később csak gondolatban, mert láttam, mennyire rosszul esik neki, hogy engem semmi sem érdekel.
Az igazság az, hogy nem voltam olyan tudatlan, mint ahogy ő hitte, de az én érdeklődési köröm teljesen más volt, mint az övé. Ő képes volt órákat eltölteni azzal, hogy verseket olvasott vagy ismeretlen írók ismeretlen könyveit, nem csak magyarul, hanem még vagy tucatnyi nyelven. Néha láttam a kezében héber vagy arab nyelvű könyveket vagy kínai újságokat is.
Nem különösebben érdekelt, honnan szerzi be őket és miért érdekli ennyire, mi történik a világ másik felében, inkább felvonultam a szobámba.
Apám rendkívül tájékozott volt a világ dolgairól, mindig pontosan tudta, melyik országot kik vezetik most és kik kormányozták tíz, ötven vagy kétszáz évvel ezelőtt és ismerte minden ország folyóit, nagyobb városait, híres szülötteit, a nagy felfedezőket és egy csomó olyan embert, akikről azt sem tudtam, hogy léteztek.
Egyszer azt mondta, a tudás önmagában kevés, kell egy cél is, amelynek érdekében felhasználjuk. Mint sok mást, ezt sem értettem, de csak vállat vontam és elkönyveltem magamban, hogy az én apám furcsa ember.
Néha nagyon szerettem vele lenni, mert ha letette a könyveit és elmentünk sétálni a környező erdőkbe vagy felmentünk a dombokra, sok érdekességet mesélt a régi időkről és arról, hogyan éltek az emberek. Tetszettek a meséi régi uralkodókról és csatákról, néha eszembe jutott, hogy erről már tanultunk az iskolában is, de nem ilyen részletesen és a tanár sosem mesélt volna arról, hogyan zajlott le egy régi egyiptomi esküvő vagy hogyan temették el halott királyaikat a régi afrikai törzsek.
Ennek ellenére valahogy minden történetet elfelejtettem, amit utólag nagyon sajnálok. Emlékeznem kellene, de már nem vagyok biztos benne, hogy van értelme.
Néha azt mondtam neki, én is képes vagyok értékes dolgokat alkotni, megmutattam a rajzaimat, de apám nem nagyon foglalkozott velük, éreztem, hogy minden alkalommal azon gondolkodik, hogyan terelhetné más irányba a beszélgetésünket, hogyan menekülhetne minél messzebbre a telerajzolt füzetektől és a bennük kavargó képektől.
Egyetlen alkalomra emlékszem, amikor tudásommal lenyűgöztem apámat, de ez sem úgy sikerült, ahogyan elképzeltem. Már háromévesen rajzolgatni kezdtem, de valamiért nem szerettem mutogatni alkotásaimat. Apám szobájában mindig hegyekben álltak az üres, nagyalakú rajzfüzetek, de soha nem láttam, hogy ő maga használta volna őket, ezért el-elloptam belőle egyet és telerajzoltam a képzeletemben megjelenő figurákkal. Ezeket a figurákat álmomban láttam.
Nem emlékszem, mikor álmodtam először, de amióta az eszemet tudom, szinte minden éjszaka álmodtam valamit. Apám azt mondta, az álmok az emberi agy biztonsági szelepei, a tudatunk így szabadul meg azoktól az élményektől, információktól és élményektől, amiket éber állapotban nem tud feldolgozni. Csak arról álmodunk, amit nappal valamilyen formában tapasztaltunk és ez még akkor is igaz, ha reggel felébredve olyasmikre emlékszünk, amik semmiképpen nem történhettek meg velünk. Az emlékforgácsokat az agy megpróbálja valami érthető, elemezhető adattömeggé formázni, összekapcsolni más elemekkel és ebből keletkeznek az álmok, amelyeknek értelmetlensége, szürrealitása az agy munkájának bizonyítéka.
Az én álmaimban soha nem szerepeltek videojátékok, filmek részletei, soha nem éltem át újra az elmúlt nap eseményeit, csakis idegen világokat láttam, amelyek sokkal csodálatosabbak voltak, mint ahogy azt bárki is gondolná.
Álmaimban rubinvörös, csillogó homokkal borított tengerparton jártam, éreztem talpaim alatt a nedves, kissé karcos homokot, amelyből kisujjnyi méretű, csigára emlékeztető állatkák dugták ki hosszúkás fejüket, szájukból cérnaszálnyi vékonyságú tapogatók százai lökődtek ki és a homokon tekergőztek. A víz halványzöld hullámai ki-kimosták őket a homokból, ilyenkor a saját tengelyük körül sebesen forogva igyekeztek újra befúrni magukat a homokba.
Máskor kopár, fekete sziklákon álltam és végignéztem az előttem elterülő koromfekete tájon. Fekete, lisztfinomságú port kergetett körülöttem a szél, a végtelen síkság egyhangúságát csak néhány, három-négyméteres magasságú, elkeskenyedő végű sziklacsúcs törte meg, amelyek halványan derengtek a sápadt hold ezüstös fényében.
Voltak világok, amelyeket imádtam, esténként azt reméltem, álmomban újra ott járhatok és voltak olyanok, amelyeket tiszta szívemből gyűlöltem. Egy zöldes színben ragyogó világban minden felületet meleg tapintású, zöldes nyálka borított, amelynek felszíne lassan remegett. A felszín alatt apró, pontszerű lények siklottak, amelyek érzékelték, ha bármihez hozzáértem és olyankor odasereglettek, nagy sebességgel fúrták magukat előre a nyálkás, sűrű anyagban, hogy a kezemet vagy lábamat elérve megpróbáljanak felfalni. Az ilyen álmok után még órákig viszketett a bőröm.
Egy idő után elkezdtem lerajzolni álmaimat, amelyekre teljes részletességgel emlékeztem. Ekkor derült ki számomra, hogy képes vagyok hihetetlen pontossággal és teljes hűséggel ábrázolni mindazt, amit éjszakánként láttam.
Egész füzeteket rajzoltam tele, színes ceruzák, tollak és kréták tucatjait használtam el. Anyám szó nélkül nézte, ahogy alkotok, de éreztem, hogy aggodalom tölti el, mert soha egyetlen házat, autót vagy repülőt sem rajzoltam, de még csak egy emberi alakot sem.
Apám, amikor felfedezte füzeteimet az ágy alatt, az egész délutánt a szobámban, az ágy mellett kuporogva töltötte, minden egyes rajzomat átnézte, arcán végtelen döbbenetet láttam és egyes képeknél meg mertem volna esküdni, hogy aggodalom és félelem suhant át az arcán.
Pedig ezeken a képeken semmi ijesztőt nem láttam. Csak álmok voltak, semmi más. Emlékszem, apám szinte tisztelettel nézett rám a padlóról, aztán magához szorított és olyan szorosan ölelt, hogy szinte fájt. Azt ismételgette, nagyon büszke rám, de attól a naptól fogva még többet beszélt a tudás szükségességéről és arról, milyen fontos, hogy megismerjem a körülöttem lévő világot. Akkor még nem értettem, miért ismételgeti folyton.
ESTÁS LEYENDO
Féreglyuk
Ciencia FicciónHa emberfeletti képességeid vannak, minden bizonnyal több vagy másoknál. Gyorsabb vagy erősebb, okosabb vagy bátrabb. Harcos, varázsló, tudós vagy szuperhős. De mi van akkor, ha még ez sem elég ahhoz, hogy ne szolgaként élj és ne mások mondják meg...