Féreglyuk

24.

Törökülésben ültem, kezeimet térdeimen pihentettem, szemeim lecsukva. Éreztem, ahogy a szellő meg-meglebbenti a hajamat, néha egy-egy bogár zümmögését hallottam, ahogy elhúz mellettem. A nap kellemes halványkék fényét még szemhéjaimon keresztül is éreztem. Tudtam, hogy Tisa ott ül mellettem és szokás szerint maga elé mered.

Az elmúlt napokban sokat meditáltam, ő pedig ott ült mellettem. Szinte soha nem szólt hozzám. Néha kinyitottam a szemem és szinte mindig azt láttam, hogy a semmibe mered, de azonnal rám szólt, hogy csukjam le a szemem.

Voltaképpen egészen kellemes volt, főleg a második naptól. Az elején nagyon kényelmetlen volt, hogy ott kell ülnöm. Tisa azt mondta, ne gondoljak semmire, de hát hogyan lennék képes erre?

Mindenre gondoltam, amire csak lehetett, a szobára, ahol aludtam, a kis falura, amely egyre érdekesebbé vált, az ott lakó lényekre, az állomásra, ahonnan el kellett jönnöm, Ymerre és Yrabra, a Kapura, az ugrásokra és végül minden egyébre, amit elvesztettem és amit soha többé nem találhatok meg. A régi otthonomra, a Földre, apára és anyára, Csirkére, az iskolára, a parkra, amelyre az ablakom nézett. Annyi minden volt, amire gondolhattam, amire emlékezhettem!

– Csak egyre koncentrálj! – mondta Tisa. – Válassz ki egy helyszínt és koncentrálj! Minél részletesebben látod magad előtt, annál jobb, emlékezz minden apróságra, a színekre, formákra, árnyékokra.

Ha ez ilyen könnyű lenne! Mi az, amire a legjobban emlékeznék? Talán a szobám. Ahogy ott ülök az ágyamon törökülésben és zenét hallgatok. Az ágyon a zöld lepedőm, sötétzöld, olyan, mint egy fűtakaró, a hátam egy kék csíkos párnának támasztom, mert a fal hideg. Ha egyenesen előre nézek, látom a kék-szürke-fehér rongyszőnyeget a padlón, a két végén hosszú, piszkosfehér bojtokkal, amelyek összevissza hevernek a padlón. Velem szemben az íróasztalom áll, baloldalt három fiókkal, ezek közül a legfelsőn van egy Batmant ábrázoló matrica, amit Csirke ragasztott oda és ami miatt kicsit megtéptem. A középső fiók fogantyúja hiányzik, mert egyszer úgy akartam fellépni az asztalra, hogy ráálltam és azt hittem, elbír, de letörött.

Látom az asztalon a ceruzatartómat, amely voltaképpen egy üres doboz, amelyben valaha földimogyoró volt, de mattfekete öntapadós fóliával leragasztottam. Tele van tompa vagy kitört hegyű ceruzákkal, amiket soha nem használok. Valahol van benne egy radír is, egy kis kék radír, amely csak maszatol, de majdnem tökéletes gömb alakú a használattól.

Vajon megvan még? Odamegyek, érzem lábaim alatt a rongyszőnyeg puhaságát, aztán a parketta hűvös érintését. Odalépek az asztalhoz, érzem, ahogy tenyerem rásimul az asztal lapjára, már félig felülről látom a ceruzatartót, látom, ahogy a sárga, szürke, fekete ceruzák között van egy kis hely, pont egy radírnyi hely. Odanyúlok és magam felé húzom a dobozt, majd felborítom. A ceruzák kiszóródnak és a kis kék gömböcske kigurul az asztalra és ugyanazzal a lendülettel legurul az asztalról, még a koppanást is hallom, ahogy a parkettán landol. Lenézek, hogy megkeressem.

Abban a pillanatban valami egészen döbbenetes érzés keltett hatalmába. Ott álltam lélegzet-visszafojtva és éreztem, ahogy gerincemen végigfut valami hideg, és kellemetlen érzés, majd elér az agyamig, ahol mintha felrobbant volna valami egészen hideg, jeges dolog és lassan szertekúszna odabent, belülről megtöltve a fejemet folyékony jéggel.

Hosszú ideg csak álltam ott, mire agyam feldolgozta a látványt. Meztelen voltam. Magam elé emeltem a kezem, minden rendben volt, öt ujjam a helyén. Félrefordítottam a fejem, alaposan megnéztem magamnak egy fekete ceruzát, amely hegyével pontosan felém mutatott, majd újra a kezemre néztem. Semmi változás.

Lehajoltam és felemeltem a kis kék radírdarabot a földről és erősen ökölbe szorítottam a tenyerem, éreztem, ahogy a radír nyomja a középső és a gyűrűsujjam tövét.

Kényszerítettem magam, hogy véget érjen az álom, mentálisan felkészültem egy Kapu nyitására, de a következő pillanatban már ott is találtam magam a domb tetején, hangosan zihálva, törökülésben. Kezeim szorosan ökölbe szorítva, éreztem, hogy egész testemben remegek.

Egy kezet éreztem a karomon, odakaptam a fejem. Tisa nézett rám, apró barnás szemeiben végtelen jóindulat és megértés vibrált.

Mély lélegzetet vettem, majd még egyet és még egyet. Éreztem, ahogy az oxigén elárasztja testem és magamhoz térít.

– Nyugodj meg, visszatértél!

– Annyira... élethű volt...

– Amennyire csak élethű lehet az, amit valóban megtapasztalsz – mondta Tisa és mosolyra húzta teknősszáját, ami emberi ajkak nélkül kissé bizarrnak tűnt, mégis megnyugtatott.

Lenéztem és szétnyitottam ujjaimat. A tenyeremen ott hevert az izzadságtól nedves kék radírdarab. Végig tudtam, számítottam rá, mégis valami összeszorította a szívem. Nem az a tény, hogy életemben először nappal, félig-meddig tudatosan voltam képes ugrani, hanem azért, mert igazam volt, mégis van egy szuperképességem, amely működik és amely csak az enyém.

Ahogy a radírt néztem, valahonnan agyam egyik távoli részéből előbukkant egy gondolat, amely egyre erősebben vibrált és lüktetett a fejemben és amely egy olyan gondolatsort indított el bennem, amelynek csak egyetlen eredménye lehetett.

Még elkaptam tekintetemmel Tisa arcát és megláttam rajta a felismerést. Szemei elkerekedtek, fürgén mozdult, de képtelen volt megakadályozni, hogy a másodperc törtrésze alatt megnyissak egy Kaput és átvessem magam a nyíláson. Mielőtt bezártam volna a nyílást, még láttam őt, ahogy kétségbeesetten próbálja megakadályozni, hogy hazatérjek, aztán hátat fordítottam neki és ahogy megláttam a jól ismert narancsszínű fényt, a Célt, könnybe lábadt a szemem.