Féreglyuk

39.

Bár nem akartam, mégis elgondolkodtam azon, amit a Gyűjtő mondott. Elhatároztam, hogy nem fogom kétségbe vonni Ymer szavait és arra fogok gondolni, hogy ezek a lények megölték a családomat és talán még az is az ő hibájuk, hogy a Földdel az történt, ami, de akárhogy is gondolkodtam, nem tudtam más bizonyítékot a Gyűjtők gonoszságára, mint azt, amit Ymer állított.

Logikusnak tűnt, hogy ők a gonosz és Ymer a jó, hiszen megmentett és ezt apám kérésére tette. Kell ennél jobb bizonyíték? Jó érzés volt azt gondolni, hogy afféle galaktikus szabadságharcba keveredtem, ahol a jó oldalon állhatok és az emberi fajból egyedüliként megtapasztalhatok valamit az univerzum életéből.

De mi van akkor, ha a lény nem hazudott? Mi van akkor, ha bármennyire is ragaszkodok Ymer jóságának bizonyosságához, mégis a Gyűjtőknek van igazuk? A következő fél napban rengeteget töprengtem azon, hogyan tudnám kideríteni az igazságot, miféle ravasz kérdéssel buktathatnám le a Gyűjtőt, ha visszajön, rá kellett jönnöm, hogy ehhez én kevés vagyok.

Ezért inkább kérdéseket kezdtem írni, hátha a válaszokból teljesebb képet kapok. Amit lehetett, megtettem, értesítettem Ymert vagy bárkit, aki a kunyhóban megtalálhatja az üzenetemet, ennél többet nem tehetek, legfeljebb annyit, hogy figyelek és tanulok.

Amikor másnap reggel visszajött a Gyűjtő, én legalább hatvan összeírt kérdéssel fogadtam. Bár arca és mimikája különbözött az emberekétől, láttam rajta, hogy meglepődött a lista láttán. Leült az asztal mellé és intett, hogy kezdjem.

– Mi történt a Földdel?

Két tenyerét az asztal lapjára helyezte és rám nézett. Ha ember lett volna, megesküdtem volna, hogy rám akarja borítani, de mint később megtudtam, ezt akkor csinálják, ha össze akarják szedni a gondolataikat.

– A Föld a Gyűjtők számára már nem hasznosítható. A gyűjtést felfüggesztettük az új felvilágosodás eléréséig, amennyiben lesz ilyen.

– Ez nem válasz! – ingattam a fejem, mire bólintott, mintha azt mondta volna: jól van, akkor elmondom, te akartad.

– Az emberi élet 93,27 százaléka megsemmisült. Várható volt, de senki sem gondolta, hogy ilyen hirtelen fog megtörténni.

Megszédültem. Igen, sejtettem, hogy ez történt, de más volt sejteni és más tudni.

– Mi... mi történt?

– Atomháború. Egy véletlen hiba következtében elszabadultak a rakéták, de mire ez kiderülhetett volna, már mindegy volt.

– Ki kezdte? – kérdeztem halkan. A Gyűjtő leakasztott övéről egy kis műszert és hosszú ujjaival simogatni kezdte a felszínét, majd felnézett.

– India. Ha úgy alakul a kiképzésed, hozzáférést kaphatsz a Központi Adattárhoz és magad is megnézheted, mi történt.

– Tehát nem ti voltatok...

– Nem! – tiltakozott. – Miért tettünk volna ilyet? Miféle hasznunk lett volna belőle? Mi soha nem avatkozunk közbe, bármi is történjen.

A Gyűjtő felállt és az ételautomatához lépett. Mire kinyújtotta kezét a kiadónyílás felé, már meg is jelent egy pohár, benne valami kékes színű folyadékkal. Elvette a poharat és letette elém.

– Ezt idd meg, segíteni fog.

– Le akarsz nyugtatni? – kérdeztem.

– Mindössze olyan mentális állapotba akarlak hozni, amely alkalmassá tesz arra, hogy folytassuk.

– Bocsánatot kérek, amiért a bolygóm elvesztése miatt érzett fájdalmam akadályoz a munkádban! – sziszegtem felé, mire sokadszorra előadta a mentegetőzős mozdulatot.

– Csak próbáltam kedves lenni.

Nagyot kortyoltam a folyadékból, amely hideg volt, savanykás és mintha szénsavas lett volna, bár nem voltak benne buborékok. Nagyon kellemes íze volt, néhány másodpercen belül úgy éreztem, teljesen felfrissültem és a Föld elvesztése is másodlagosnak tűnt ahhoz képest, amiért összejöttünk.

– Ymer azt mondta, saját magatoknak tartjátok meg a tudást és nem segítetek másoknak. Miért?

– Ez nem igaz. Az összegyűjtött tudást felhasználjuk, de nem mindig és nem minden áron. Ha megmenthetünk egy társadalmat vagy egy fajt, a tudásunk segítségével megtesszük, de csak akkor, ha értelmét látjuk.

– Tehát a Földet nem volt értelme megmenteni? Nem voltunk elég jók?

– A te fajod nem volt elég érett ahhoz, hogy megmeneküljön. Furcsák vagytok. Az egyedeitek többnyire intelligensek és előrelátóak, képesek vagytok nagyobb léptékben gondolkodni, megértitek a mélyebb összefüggéseket, de csoportban visszatér az állati énetek, primitívek és vérszomjasak lesztek és még azt sem veszitek észre, hogy fajotok más példányai kihasználnak benneteket.

Elkeseredve hallgattam, amit mond.

– Tehát csak azért, mert van... volt köztünk néhány gátlástalan ember, mindenkit hagytatok meghalni?

– Nálunk is vannak gátlástalan, önző és a genetikai tisztítóprogram ellenére születésüktől fogva gonosz egyedek. De a mi társadalmunk ezeket kiveti magából. Mi nem engedelmeskedünk nekik és nem fogadjuk el őket vezetőnknek.

Újra a kis eszközre nézett és végigsimított a kijelzőjén.

– Az atomháború első csapása csak az emberiség 4,35 százalékának pusztulását hozta. Itt megállhattatok volna, de nem tettétek. Az első csapást még harminchat követte, az utolsó tizennégy nappal később történt.

Rám nézett, szemeiben szomorúsággal vegyes undort láttam.

– Hogyan menthettünk volna meg benneteket, ha önmagatokra is veszélyesek vagytok? Ki vállalta volna a felelősséget értetek?

Hirtelen hátradőlt, arcvonásai ellágyultak vagy legalábbis kevésbé voltak gumiszerűek, mint az előbb.

– Igen, lehetséges, hogy hibáztunk. Lehetséges, hogy nem csak most hibáztunk, hanem régebben is. Mi sem vagyunk tökéletesek, de tanulunk a hibáinkból. Ebben az esetben sajnos nem tehettünk semmit. Még kétszáz év és felfedezitek a világűrt. Négyszáz év és találkoztok az első idegen fajokkal, akik közül a gyengébbekkel pont úgy bántatok volna, mint a saját fajotok gyengébb egyedeivel.

– Meg sem érdemeltünk egy újabb esélyt?

– Dehogynem. A romokon egy új faj fog kifejlődni, amelynek talán sikerül majd túljutnia azon, amin nektek nem. Mi a következő kérdés?

– Semmi... most nem érdekelnek a kérdések, egyedül akarok maradni – mondtam és felálltam. Az ágyamhoz mentem és ledőltem rá.

– Nem mintha most nem lennék egyedül – mondtam még és lehunytam a szemem.