Féreglyuk

2.

Nem is tudom, hol kezdjem a történetet, csak csapongok összevissza, a napok, hetek és hónapok összefolynak az agyamban és egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy valaha is képes leszek kibogozni. Pedig apám minden segítséget megadott hozzá.

Amikor a Tudatlanság Utolsó Napjai elkezdődtek, tizennégy éves voltam, általános iskolába jártam és azon gondolkodtam, mihez kezdek magammal, ha kijártam az iskoláimat. Apámmal megbeszéltük, hogy gimnáziumban fogok továbbtanulni, ki is választottuk a környék legjobb iskoláját, ahol elméletileg a legtöbbet tanulhatom, de arról fogalmam sem volt, mi akarok lenni felnőtt koromban. Valahogy nem volt kedvem semmihez, nem tudtam elképzelni magam, ahogy ott ülök egy íróasztal mögött és írok vagy számításokat végzek, esetleg előadásokat tartok. Valami olyasmit akartam csinálni, amit igazán élvezek és ilyesfajta időtöltésből nem ismertem túl sokat.

Szívesen lettem volna zenész vagy énekes. Vonzott az, hogy járhatom a világot, kinézhetek a busz ablakán és láthatom, ahogy elvonulnak mellettem a hegyek, a folyók és a városok, esténként eljátszhatnám a kedvenc számaimat és utána fogadhatnám a rajongók hódolatát. A gond csak az volt, hogy semmilyen hangszeren sem tudtam játszani és hangom sem volt. Még nem mutáltam, de az énektanárom szerint nekem amúgy is mindegy lenne.

Érdekes módon fel sem merült bennem, hogy rajztudásommal is kezdhetnék valamit. Az iskolai rajzórákon átlagos teljesítményt nyújtottam, valahogy nem éreztem a késztetést, hogy megmutassam, mire vagyok képes. Mintha éreztem volna, hogy csak bonyodalmat okoznék.

Valamennyire az is vonzott, amit apám csinált, bár az igazat megvallva, azokban az időkben nem is tudtam, pontosan mivel foglalkozik. Annyit persze tudtam, hogy egy tudományos kutatásokkal foglalkozó céget vezet, egy külvárosi gyártelepen dolgozik egy hatalmas üvegfalú irodában, sokszor jártam nála és szívesen nézegettem a laboratórium színes lombikjait, a kísérleti műhelyek furcsa gépezeteit és az embereket, akik hozzám képest mérhetetlen ügyességgel voltak képesek megszerelni egy autót, egy számítógépet vagy akár egy repülőt is. Egy ilyen helyen akartam dolgozni, de ha megkérdezték volna, hogy pontosan mit, nem nagyon tudtam volna válaszolni. Azt nem mertem volna mondani, hogy főnök akarok lenni, mert akkor azt mondták volna, hogy szegény igazgató úr, megverte az isten egy hülye gyerekkel. Pedig nem lett volna igazuk. Annak ellenére, hogy soha semmit nem jegyeztem meg abból, amit apám mondott, most például én vagyok az, aki a legtöbb dologra emlékszik, még ha ennek már nincs is jelentősége.

A napok ugyanolyan unalmasak, mint máskor. Reggel hat órakor ébreszt a telefonom, kimászok az ágyból, belenézek a tükörbe és megállapítom, hogy tegnap este óta nem lettem sem szebb, sem csinosabb. Nem mintha különösebb bajom lenne önmagammal, de reménykedek, hogy egy reggel az a fiú fog visszanézni rám a tükörből, aki sokkal szívesebben lettem volna. Valaki, aki annyira laza, amilyen én sosem leszek. Valaki, akinek a bőrében igazán jól érezném magam.

Megmosakodok, általában langyos vízben, mert utálom a hideget. Apám esküszik rá, de én túl kényelmes vagyok. Megfésülöm a hajam, amire általában nincs is szükség, de én szeretem. Hosszú barna hajam van, vállig érő. Egy kicsit olyan vagyok, mint egy rocksztár. A többiek szerint inkább olyan, mint egy transzvesztita, akinek nem csak vak a fodrásza, de még rosszindulatú is. Persze ezek hülyék, folyamatosan és reménytelenül. Szerintem egyszerűen irigyelnek, bár nem tudom, miért tennének ilyet.

Anyám szerint helyes vagyok, de egy anyának az a dolga, hogy ilyeneket mondjon még akkor is, ha torz fejem van, krumpliorrom és hetvenhat pattanásom. Egyszerűen ezért tartják őket. Hogy kedvesek legyenek.

A hajam színét apámtól örököltem, neki is dús, sötétbarna haja van, csak az övé szinte katonásan rövid. Bajusza is van, az osztálytársaim szerint úgy néz ki, mint egy pornósztár a nyolcvanas évekből és nem tudom eldönteni, hogy ezt most gúnyolódásnak szánják vagy dicséretnek.

Mindketten magasak vagyunk, én egy fél fejjel vagyok magasabb a többieknél, de ez nem azt jelenti, hogy úgy néznék ki, mint egy fogpiszkáló. Igenis csinos vagyok és nem azért, mert anyám mondja, hanem azért, mert így gondolom és kész. Százhatvanhét centi, szerintem teljesen rendben vagyok. Azért nem szeretnék kétméteres lenni, akkor nagyon kilógnék a tömegből.

Anya valahogy nem hasonlít ránk. Apa szerint a gének vicces kis dögök. Amikor ezt mondja, anya mosolyog, de látom rajta, sajnálja, hogy nem rá hasonlítok. Még szerencse, hogy itt van neki a húgom, becsületes nevén Rozi, ami egy elképesztően hülye név. Neki sem tetszik, én személy szerint csak Csirkének hívom és azt szereti, persze csak akkor, ha más nem hallja. Ő anyára hasonlít, kékszemű és szőke hajú, míg az én szemem zöld. Néha kék. Nagyon ritkán pedig mintha smaragdszínű lenne, de ezt nem említem senkinek, mert hülyének néznének miatta.

Szóval megmosakszom, aztán reggelizünk, szépen lassan, mint egy komoly család. Asztalterítő, kávéscsésze, szalvéta, szendvics, én megpakolom szalámival, Csirke meg kockacukrot lop a tartóból és anya kávéjába mártja. Néha beleejti és anya megissza, de fintorog, mert túl édes lett a kávé.

Aztán anya kocsival elvisz az iskoláig, ahol szerinte jól érezzük magunkat és örülünk, hogy ott lehetünk. Megértem, ha én is csak napi fél percet töltenék a környékén, lehet, hogy nekem is tetszene. Csirke már integet is a barátnőinek és elrohan, mert meg kell beszélniük valamit, én lassan megyek. Nincs miért sietnem, nem várnak a barátok, nincs mit mesélnem.

Felballagok a folyosón, közben figyelem, hányan veszik észre, hogy ott vagyok. Általában senki, ez a normális. Az egyik radiátor mellett ott áll az a srác, aki valamelyik nap nekem jött a kanyarban. Lepattantunk egymásról, ő elmosolyodott és azt mondta: bocs. Ez persze még nem jelent semmit, de egy pillanatig úgy nézett rám, hogy megesküdtem volna, hogy tetszem neki.

Ami azt illeti, ő is tetszik, de nem árulom el. Még csak az kellene, így is van elég bajom. Nem, nem bántanak, mert bár eléggé outsider vagyok, de ha bedühödök, azonnal ütök és olyankor nem nézem, mit csinálok. Így békén hagynak, inkább csak a hátam mögött megy a szöveg, de azt nem hallom és így nem érdekel.

Igen, egyedül vagyok. Nem teljesen, nincs körülöttem légüres tér, de határozottan érzem, hogy ha kinyújtott karokkal körbefordulnék, az esetek nagy részében senkihez sem érnék hozzá. Igaz, nem is teszek azért, hogy megkedveljenek. Ha tudok, segítek, bárkinek odaadom a házi feladatomat, hogy lemásolhassa, még ha ezzel néha nincsenek is kisegítve. Ha kérdeznek, válaszolok, beszélgetek, még vicceket is mesélek, ha úgy alakul, de valahogy nem érzem szükségét annak, hogy kapcsolatokat ápoljak.

És ez így ment egészen addig a napig...