Féreglyuk

48.

Az első kérdéseimre annyi válasz érkezett, hogy már a felsorolt első szintű kategóriák látványa is elvette a kedvem. Az adattár már tudta, hogyan dekódolja a kérdéseimet, de mivel még én sem tudtam egészen pontosan, hogyan akarom megoldani a problémámat, ő sem tudott segíteni.

Mivel nem volt más lehetőségem, kénytelen voltam Themothoz fordulni. Ő meg sem lepődött, amikor elkezdtem magyarázni neki, hogy van egy tervem, hogyan juthatnék egy földi fiúhoz, nyilván mindent tudott már rólam. Kérésemet bizonyos szempontból természetesnek vette és ennek örültem, mégis mekkora szívás lett volna, ha kiderül, hogy nemcsak a Föld, hanem a teljes univerzum homofób. De mint kiderült, ő leginkább a dolog technikai részéről beszélt.

– Igen, voltaképpen van rá lehetőség, hogy készítsünk neked egy olyan droidot, amelyik külsőleg megtévesztésig hasonlít egy, a te fajodhoz tartozó fiúhoz. Az eljárás nagyon régi, a Kutatók elkészítéséhez használjuk.

– Igen, az adattár már említette – mondtam óvatosan. – De én nem erre gondoltam.

– De hát nem azt mondtad, hogy egy emberi testre van szükséged? – kérdezte értetlenül, arca féloldalas grimaszba futott, még mindig nem gyógyult meg tökéletesen a küldetésben szerzett sebe.

– De igen, éppen ez a lényeg. Egy igazi emberi testre lenne szükségem. Nem robotra, hanem egy valódi emberre.

– Ez már nehezebb lesz – mondta és homloka meggyűrődött, szinte azt mondhattam volna, hogy összeráncolódott. – Tehát fizikailag akarsz szerezni egy emberi társat?

– Igen! – örültem meg annak, hogy megértett.

– Esélytelen!

– Miért? – lepődtem meg.

– A Föld karantén alatt van, már nem látogathatjuk, csak távolról figyelhetjük, annak semmi esélye sincs, hogy onnan bárkit is elhozzunk, már csak a sugárzás okozta problémák miatt is. Aki ott van, az ott is marad.

Csüggedten meredtem magam elé.

– Egyébként sem lenne sok értelme a dolognak – kezdte magyarázni. – Még az sem volt biztos, hogy te megúszod ép tudattal mindazt, ami történt veled. Nála még nagyobb a kockázat, mivel te hibrid vagy, de ő nem. Meg aztán honnan szerezzünk neked egy olyan egyedet, aki viszonozni fogja a te... vonzalmadat? Ha jól tudom, az emberek között csekély mértékben fordulnak elő olyanok, mint te. Vagy azt gondoltad, hogy majd átprogramozzuk?

Nem válaszoltam. Igen, már én is éreztem, mekkora marhaság volt ezt kérni. Csak az járt a fejemben, hogy lemegyek a Földre és keresek magamnak valakit. Azt nem is gondoltam végig, hogyan fogok találni valakit, aki szép, kedves és tökéletes, a sugárzás ellenére egészséges, nincs három karja, két feje és ennek ellenére hajlandó lefeküdni velem.

– Jó, ez hülyeség volt...

– Nem feltétlenül – mondta Themot kis gondolkodás után. – Szinte minden civilizáció ismer egy bizonyos mondást, nálatok úgy hangzik, hogy "soha ne mondd, hogy soha". Most nem mennék bele abba, logikailag mennyire állja meg a helyét, de ha az általunk ismert civilizációk szinte mindegyike ismer valami hasonló értelmű mondást, az azt jelenti, hogy valami nagy általános dolgot fogalmaz meg.

– Vagyis? – kérdeztem reménykedve.

– Vagyis nem feltétlenül lehetetlen, amit kérsz, csak az a kérdés, mennyire tudod pontosan, mit akarsz. Mennyire tudod meghatározni, milyen legyen az a lény, akit el akarsz készíttetni?

– Készíttetni? Vagyis robot lesz?

– Nem. Vagyis nem abban a formában, ahogy gondolod. Mesterségesen létre tudunk hozni egészen komplex életformákat, a külsejüket tökéletesre formálhatjuk, ez a könnyebbik része. A neheze a belseje lesz, a személyiség, a viselkedési minták, a tanulási hajlandóság, a feldolgozási sémák, a pszichológiai jellemvonások beépítése viszont... na, ez az, ami miatt nem szívesen teszünk ilyet. Mi célfeladatokra gyártunk droidokat, de te egy komplett embert akarsz, egy önálló és egyedi, multifunkciós lényt.

Valahol felfogtam, hová akar kilyukadni, de úgy döntöttem, amíg nem akkora a baj, hogy ezt nyíltan kimondja, ragaszkodni fogok az elképzelésemhez.

– Tehát megoldható, hogy építsetek nekem egy társat, aki úgy fog kinézni, mint az, akit elképzeltem magamban?

– Igen – bólintott, de éreztem, hogy ez csak a válasz egy része.

– Arra is képesek vagytok, hogy olyan személyiséget adjatok neki, amilyet akartok vagy amilyet én mondok?

– Igen... – jött a válasz, de ha lehet, ez még az előzőnél is bizonytalanabb volt.

– De hát akkor mi a baj?

Themot sokáig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna, aztán hátradőlt a széken és felsóhajtott.

– Nos, egy Kutatónál a személyiség nagy része már meghatározott, az adatbázisból letölthetünk számára emlékeket, mentális hivatkozási pontokat, gondolatmodelleket és pszichés struktúrákat, ezeket pedig egy nagyteljesítményű számítógéppel felprogramozhatjuk. Képesek vagyunk meghatározni a személyiségét és olyan emlékeket adhatunk neki, amilyeneket csak akarunk, előre kidolgozott logikai hálót kap, amelyben kiteljesedhet a személyisége. Érted ezt?

– Hát... – vakartam a fejem.

– Röviden: ha meg akarod alkotni ezt a lényt, neked kell felprogramoznod, neked kell ellátnod az eddigi életének minden emlékével, neked kell kialakítanod őt. Ez azzal jár, hogy mire végzel vele, jobban fogod ismerni, mint önmagadat és ez a legrosszabb, ami történhet.

– Miért?

– Azért, mert te érzelmi alapú kapcsolatot vársz tőle, az elvárt dolgok mellett meglepetéseket, a saját kiszámíthatatlan és még nem teljesen kiismert személyiségének megnyilvánulásait, spontán reakciókat, ösztönös lépéseket, amiket megkapsz ugyan, de már ismerni fogod őket. Az első pillanattól ismerni fogod, jobban, mint ő saját magát és ez lehetetlenné teszi azt, hogy emberként nézz rá - és hogy önmagáért szeresd. Minden mozdulata és mondata mögött látni fogod a programozást és nagyon hamar megszűnik számodra embernek lenni.