Féreglyuk

50.

Alig vártam már, hogy az adattár értesítsen, hogy elkészült a droid. Az igazat megvallva, kicsit szégyelltem magam, hogy droidnak nevezem, hiszen emberi lény lesz, legalábbis kívülről, a legapróbb részletekig. Még az elején el kellett döntenem, hogy fizikai vagy kémiai rendszerű droidot kérek-e. Először nem értettem, mit jelent ez, aztán a gép elmagyarázta, hogy a fizikai rendszerű droid voltaképpen robot, fémcsontváz külső szerves bo­rítással, olyan, mint a Terminátor. Nem eszik, nem iszik és nem megy vécére. A kémiai rendszerű robot egy mesterséges emberi lény, minden szerve működik és ugyanolyan sérülékeny, mint én.

Utóbbit választottam, valahogy kellemesebb volt arra gondolni, hogy nem különbözik tőlem túlságosan. Valahogy úgy éreztem, kell ez a hasonlóság, hogy ne érezzem magam annyira egyedül.

Annyira lefoglaltak a droid körüli gondolatok, hogy a következő két küldetésre nem is nagyon emlékszek. Egyik sem volt különösebben érdekes, megnyitottam a Kaput, átmentünk, elhoztunk valamit és visszajöttünk. Themot nem mondott semmit, nem beszélgettünk, a küldetések után visszavonult és nem is keresett. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van és nem is érdekelt volna, ha másképp van. Egyetlen dologra tudtam csak gondolni.

Aztán megkaptam az értesítést és másnap, pontosan a közölt időpontban egy droid jelent meg az ajtóban, a technikusok kék egyenruháját viselte, de fegyver volt nála, jelezve, hogy katona. Ez eszembe juttatta, hogy bármennyire is békésnek tűnik minden, én voltaképpen katonai feladatokat hajtok végre és Themot, aki, ha éppen nem egy küldetést hajtunk végre, afféle tanár és mentor egy személyben, igazából magas katonai ranggal bír.

– A megrendelt egységet hoztam. A teszteken tökéletesen megfelelt, már csak az összehangolás van hátra.

– Az mi? – kérdeztem gyanakodva. A droid készségesen válaszolt:

– Egymásra hangoljuk önöket egy igen rövid művelettel. Teljesen fájdalommentes és kényelmes, viszont elengedhetetlen. A droid ezek után önt fogadja el tulajdonosának és csak az ön utasításait követi a programja szerint.

Félreálltam, a droid belépett és mögötte ott állt... hirtelen rájöttem, nem is tudom, hogy fogom nevezni őt. Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem és megterveztem. Olyan magas volt, mint én (egészen pontosan két centiméterrel alacsonyabb, csak a vicc kedvéért), vállig érő szőke hullámos haja tökéletesen illett hosszúkás arcához. Nem véletlenül, gondoltam, legalább negyedórát válogattam a megfelelő stílusokat. Ettől egy kicsit megijedtem, mert eszembe jutott Themot figyelmeztetése, de gyorsan elhessegettem ezeket a meglehetősen kellemetlen gondolatokat.

– Hogyan fogja nevezni? – kérdezte a droid, miközben levette a hátán lévő formatervezett tárolóegységet és egyik kezével belenyúlt.

– Még nem tudom – mondtam.

– Enélkül sajnos nem végezhetem el az összehangolást! – nézett rám a droid, miközben elővett egy furcsa, fejpántszerű egységet és elkezdte felprogramozni.

– Persze... adjon egy percet, átgondolom.

Még otthon, a Földön volt egy-két fiú, aki nagyon tetszett, de vagy nem tudtam a nevüket, hiszen soha nem mertem odamenni hozzájuk, vagy úgy éreztem, új barátom túl tökéletes ahhoz, hogy az ő nevüket adjam neki. Aztán eszembe jutott egy könyv, amit még régen olvastam.

– Noah!

A droid bólintott.

– Rendben! Kérem, álljon ide – mutatott maga mellé. Odaálltam, ő a homlokomra illesztette a fejpántot, aztán odaintette a közömbös arckifejezéssel várakozó szépséget és elém állította. Belenéztem kék szemeibe. Őszintén szólva, nagy csalódás volt, nem azt láttam benne, amit vártam. A droidra néztem és azon gondolkodtam, rákérdezzek-e, amikor rám villantotta sárgás szemeit.

– Az összehangolás előtt ön szükségszerűen közömbös a számára, mint mindenki más, készenléti állapotban van. A művelet végén látni fogja a különbséget – mondta, majd hozzátette:

– Ha megfelelően programozta fel, a változás hatalmas lesz. Kezdhetem?

Bólintottam és éreztem, hogy gyorsabban kezd verni a szívem. Nem tudtam, mire számítsak, de valamiért azt gondoltam, olyasmit fogok látni, amit eddig egyetlen ember sem és ez óriási élmény lesz.

A droid kis kézi készüléket vett elő és bekapcsolta. Apró elektromos impulzust éreztem, amelytől megrándult az arcom. Egy pillanatra megijedtem, majdnem megkérdeztem a droidot, vajon tudja-e, melyikünket kell programoznia, amikor Noah arckifejezése megváltozott.

Egy rövid pillanatra semleges arckifejezése töprengőre változott, aztán szemeiben felismerés csillant és amikor rám nézett, szélesen elmosolyodott, mint aki egy ezer éve nem látott barátot lát meg az utcán.

Nem tudom, mi történt velem. A következő pillanatban Noah a nyakamba ugrott, átölelt és én sírva fakadtam, vagy legalábbis azt hiszem. Nem is tudom, mi volt az az érzés, ami elfogott, még soha nem éreztem effélét, egyszerűen jó volt, kellemes és végtelenül megnyugtató.

Magamhoz szorítottam Noah-t és egy valódi embert éreztem, bőrének tapintása olyan volt, mint bárki másé, persze ezt csak gondoltam, mivel elég kevés embert öleltem eddig, a szüleimen kívül csak Csirkét és talán még az óvodában volt valaki, akivel egyszer megtörtént a dolog, de határozottan úgy éreztem, ez valami igazán jó dolog.

Haja az arcomat birizgálta, teste meleg volt, puha és ami a legfontosabb: eleven. Egy valódi, elő embert szorítottam magamhoz és ez annyira csodálatos volt, hogy nem is akartam abbahagyni.

Már nem voltam egyedül.

Nem is tudom, mennyi idő után lettem képes kibontakozni az ölelésből. A droid már nem volt ott, elment, csak egy zárt fémdobozt hagyott az asztalon, amelyre egy pillantást vetettem. Ujjlenyomatzár volt rajta, tehát nekem szólt.

Hátrébb léptem és alaposan szemügyre vettem Noah-t. Szürke kezeslábas volt rajta, a legegyszerűbb fazon, valami tépőzár-szerű megoldással, rajta egy kis táblán a száma. Szereznem kell neki valami ruhát, nem akarom, hogy mindenki azonnal tudja róla, hogy droid.

Csak álltam és néztem őt, a leggyönyörűbb fiút, akivel csak találkoztam és arra gondoltam, voltaképpen egészen szerencsés vagyok.

Akkor hirtelen feltárult az ajtó. Megfogadtam, hogy ezentúl zárva tartom, mert bár Themot látott már meztelenül és gyanítom, hogy nem érdekelné az sem, ha Noah-ba gabalyodva találna, mégis kellemesebb, ha az embernek van némi magánélete.

– Küldetésünk van! Azonnal gyere!

Gyors pillantást vetettem Noah-ra, aztán magamhoz vettem a felszerelésemet és követtem Themotot végig a hosszú folyosón. Ennyit a romantikus délutánról.