Függőség 1-2✅

32. fejezet

A pályán kezdődött minden. Nem tudtam, hogy hogyan tudták, hogy ott leszünk, de ők is ott voltak. Pont akkor érkeztek, mikor indultunk volna vissza. Hogy kikre gondolok? Az életem elrontóira. Jó, nem teljesen igaz ez, de felfordították az életemet fenekestül. A két személy nem más volt, mint Shawn (ki más?) és meglepő módon az apám.

-Most. Azonnal. Hazajössz! Nincs vita!-kezdte az apám, mikor meglátta a többieket is.

-Nem.-feleltem magabiztosan.

-Mi az hogy nem? Beverjem a szádat?-kérdezte mérgesen.

-Aha, légy oly szíves.-feleltem mosolyogva. Ezzel még inkább ingereltem őt. Sose szerette, ha visszabeszélek neki. Zsebemből elővettem egy cigit és rágyújtottam a szeme láttán. Szeme lángokat szórt, majd elindult felém. A földön a por magasra szállt, annyira trappolt. Hirtelen megéreztem, hogy valaki a karomnál fogva hátra ránt. Meglepődve vettem észre, hogy Black és Sam elém álltak, hogy apám ne érhessen el. Hiába tagadnám, a védelmező ösztön mindkettejükben megtalálható.

Apám megtette az első lépést, ahhoz, hogy feldühítsen, majdnem fellökte Blacket és Samet. Mindketten állva maradtak, hogy előttem maradhassanak.

Hatalmas bűntudatot éreznék, ha egyiküknek valami baja esne ezért kiálltam a fiúk mögül és elkezdtem az apámat a vállánál fogva lökdösni.

-Hagyd már abba, baszki! Mit gondolsz? Ha elkezdesz erőszakoskodni, majd hazamegyek?-kiabáltam az apámmal, ami még jobban felidegesítette. Arca eltorzul a dühtől, szemei csillogtak a benne gyúlt lángtól. Keze lendülni készült, majd ismét egy kar elrántott az apám elől. Hirtelen történt minden. Egy mellkasnak ütköztem előbb, kezeivel szorosan szorított magához, majd hirtelen, apám keze elérte a megmentőmet. Hatalmas csattanással és erővel sújtott le rá aminek  a következménye az volt, hogy  velem együtt vészesen közeledett a földhöz. Egyik kezével még mindig tartott, a másikkal a földet érés erősségét próbálta vátolni, majd végül elengedett, mikor már nem fenyegetett a hatalmas esés. Fekvőtámaszban tartotta magát fölöttem. Haja kócosan a szemeibe lógott. A félelemtől vagy a gyors helyzetváltoztatástól hangosan és gyorsan vette a levegőt. Szemeiben valami csillogott.

-Jól vagy?-kérdezte halkan, szinte suttogva.

-Igen... köszönöm. Te jól vagy?-kérdeztem halkan.

-Ha te igen akkor én is.-mondta Balck. Percek múlhattak el, miközben egymás tekintetéből kerestük a kiutat. Tekintetében elvesztem, magával ragadott.

-Szállj le róla, mert esküszöm, hogy rongyosra verlek te gyerek!-kiabálta az apám. Eközben Sam és Shawn próbálta visszatartani őt Blacktől.

-Apu, nyugodj már le!-kiabáltam rá mikor mindketten felálltunk.

-Nyugodjak le? Szerinted pont akkor fogok lenyugodni, mikor egy drogos gyerek rajtad fetreng?! Azonnal hazajössz!-kiabálta.

-Ne hívd drogosnak!-kiabáltam vele.

-Miért, tudtommal drogozik!-kiabált ismét. Hangjában hallani lehetett a megvetést.

-Akkor engem is hívj úgy! Én is drogozok, ugyan úgy megérdemlem ezt e nevet, mint Black!-álltam ki mellette ösztönösen.

-Nem foglak így hívni, mert a lányom vagy!-felelte rögtön.-Viszont, ilyen fiúk közé biztos, hogy nem foglak elengedni!

-Nem lehetsz előítéletes! Többet segítettek nekem ők, mint te! Ennyi idő után simán megérdemled az igazságot, szóval nyisd ki szépen a füleidet és hallgass végig, mert nem mondom el kétszer!

-Rendben, had halljam.-felelte meglepően nyugodtan. Nem értettem ezt a hirtelen váltást.

-Jó pár év eltelt anyu halála óta, te is tudod. Emlékszem az első évre nélküle. 7. osztályos voltam! Mindkettőnket emésztett a gyász, ez tény... Nem könnyű úgy élni az életet, hogy nincs segítséged, tudod? Igaz ott voltál sokszor, de nem elégszer! Téged is lefoglalt a bánat, a veszteség és nem vetted észre, hogy velem mi van. Antiszociálissá váltam! Te ebből az égvilágon semmit sem vettél észre! Rohadtul elkerülte a figyelmedet, hogy megismertem ez idő alatt Huntert, Luke-ot és Samet! Tudod apa, rengeteget köszönhetek nekik, mert miattuk vagyok még itt. Ők segítettek tovább lépni!-mondtam de félbeszakított.

-Azzal, hogy droggal tömtek?!-mondta megvetően.

-Nem, akkor még nem volt ilyen a képben. Az egy kicsit később következett. Abban segítettek, hogy elrángattak mindenhová, hogy ne otthon vagy a könyvtárban üldögéljek egyedül! Rászánták a délutánjaikat, hogy velem foglalkozzanak! Eközben te alig voltál otthon. Vagy ittál, vagy dolgoztál. Miután a 8. osztályt is elvégeztem következett a középiskola. Az az időszak, mikor kurvára kellettél volna! Kellett volna egy támasz, aki biztat, hogy ez már egy új élet, új emberekkel és, hogy minden rendben lesz. De nem, nem voltál ott akkor sem, mert folyton a gépet bújtad. 9. osztályosként ismertem meg Blacket, aki akkor 11.-es volt. Samék már ismerték őt, egy évvel előbb megismerkedtek vele, mint én. Rengeteg mindent elmondtak neki rólam és tudom, hogy azért tette ez főként Sam, mert nem akarta, hogy egy rossz társaságba keveredjek. Tudod apa, Sam olyan mintha a bátyám lenne. Feltétlen nélkül segít nekem. Ebben az időszakban kezdődött minden extra amiről te régebben hallani se akartál! De elárulom neked, miért kezdtem el drogozni és cigizni. Nem azért, mert kényszerítettek engem, nem, ilyenről szó sincs. Ez a szabad döntésem volt, sőt, ha az megnyugtat kétszer is megkérdezték, hogy akarom-e azokat. VIGYÁZTAK RÁM, NEM ÚGY, MINT TE! Tudták, hogy az ő felelősségük vagyok, nem löktek bele a kútba, végig segítettek, hogy ne történjen baj! Azért döntöttem így, mert változni akartam. Mert a változás együtt jár az elfogadással és el akartam fogadni a tényt, hogy az anyám nincs többé, hogy soha többé nem nézhetek rá, hogy nem segíthetek neki, hogy nem mondhatom neki azt hogy „Szeretlek!", mert nincs többé! És tudod, hatalmas pofonként ért engem az, mikor te és Karen összejöttetek! Mert tovább léptél anyun. A véleményem nélkül majdnem elköltöztünk! Tudtam, hogy előbb vagy utóbb tovább lépsz. Te a feleségedet veszítetted el, én az anyámat. Tudtam, hogy te keresni fogsz magadnak egy élettársat, de az úgy kiment a fejedből, hogy nekem nem lesz új anyukám! -mondtam ki az utolsó mondatot, majd azt vettem észre, hogy könnyek folynak le az arcomon. Black ott állt mellettem, majd szorosan mellkasának vont, állát fejemre támasztotta, kezével a hátamat simogatta közben pedig nyugtatni próbált.

-Shhh. Nyugodj le. Itt vagyok, ne sírj.-mondta és szorított ölelésén miközben ajkait homlokomra helyezte és adott egy puszit. Ha rendes körülmények között lettünk volna, biztos, hogy elpirultam volna és zavarba jöttem volna cselekedete miatt, de ez a pillanat nem volt éppen alkalomhoz illő. Most adtam ki magamból mindent, amit 3 éven keresztül titkoltam. Minden feszültség kiadódott, mitől a lelkem megkönnyebbült.

-Sajnálom Evelyn. Bocsáss meg, nem tudtam, hogy így érzel.-hallottam apám hangját.-Felőlem...vagyis...nyugodtan maradj velük, megértem, hogy nem akarsz velünk lenni.-hallottam apám szomorú egyben őszinte hangját.

-Azt hiszem, jobb ha megyek. De azért Evelyn! Hívj néha vagy írj, hogy tudjam mi van veled.-mondta, majd hallottam az apámék távolodó lépteik hangját...