Függőség 1-2✅

37. fejezet

Március 12. Egy nagyon mozgalmas nap. De kezdem is az elejéről, mert van mit mesélnem.

Reggel Blackkel a suliba érve különös dolgot láttunk. Luke és Hunter valamin nagyon nevetnek, miközben Violet és Vanessa egymást tolva sietnek az iskolába mindaddig, míg a HÁRPIA /alias Violet/ észre nem vett. Gúnyos tekintettel végigmért, majd lassan odasétált hozzánk.

-Ezt a libát választottad helyettem?-kezdte mondandóját embertelenül vékony és nyávogós hangon. Úgy tett, mintha nem is tudta volna, hogy én vagyok Black barátnője... Végig Blacknek intézte szavait, rám egyáltalán nem nézett. Mintha levegő lettem volna.

-Mégis milyen libáról beszélsz? Bocs de én nem látok egyet sem rajtad kívül... téged pedig egyáltalán nem választottalak. Ha az utolsó ember lennél, még akkor sem érne meg téged az a megtiszteltetés, hogy a barátnőmnek nevezhetnéd magadat.-válaszolta Black mire önkéntelenül is elmosolyodtam, majd hagytam, hogy vállamnál fogva magához húzzon.

-1-0 ide.-mondtam mosolyogva.

-Fogd be a szádat te csitri. Ki szólt hozzád?-fordult felém Violet lángoló tekintettel. Erre a reakcióm az volt, hogy a képébe röhögtem.

-Ó szegény pára. Ki mondta, hogy engedély kell ahhoz, hogy megszólaljak? Meg aztán, nem én vagyok a csitri.-mondtam mosolyogva.-És 2-0 ide drágám. Na szia, mert senkit se érdekelsz. Csak lejáratod magad, ha itt maradsz. Szánalmas.-forgattam meg a szememet, majd Blacknek jelezve, hogy menjünk, elindultunk a bejárat felé, otthagyva Violetet. 3-0 ide.

A órák előtt elköszöntünk egymástól, majd neki kezdhettem az unalmasabbnál unalmasabb napnak az iskolában.

Az órákról nem beszélnék, mert azok nem lényegesek. Ám ami az egyik szünetben történt, azt nem hagyhatom szó nélkül... De kezdjük az elejéről...

Mikor kicsengettek a 4. óráról Blackkel és a többiekkel megbeszéltük, hogy az udvaron találkozunk, miután mindenki elpakolt a szekrényébe és szerzett kaját a büféből (a büfé csakis Huntert és Lukeot érintette, de szerintem ezt sejtettétek) kimentem az udvarra és a szokásos törzshelyünkön vártam a többiekre, akik viszonylag hamar meg is érkeztek.

-Sziasztok.-köszöntem mindenkinek.

-Szia Kicsim.-mondta Black és vállamnál átkarolva maga mellé húzott majd egy nagy puszit nyomott a fejem bubjára.

-Ev! Ev! Ev!-kezdte kántálni a nevemet Hunter.

-Mondjad.-néztem rá nevetve.

-Mondhatok egy viccet? Mondjuk ez hülye kérdés, mert úgyis elmondom, akarod-e vagy sem. Szóval...Kedves Evelyn, tudod-e, hogy hol alszik a fél tonnás gorilla?-kérdezte elfojtott nevetéssel.

-Hol?-kérdeztem semmit se sejtve, mert ezt a viccét még nem hallottam.

-Hát ott ahol akar.-mondta és mindenkiből kitört a nevetés.

-Jó, még egyet. Tudjátok-e hogy mi az ami fehér és megzavar az evésben?-kérdezte még mindig az előbbi nevetés hatása alatt állva Hunter.

-Öhmm...nem?-felelte Black aki viszonylag már nem röhögött úgy, mint valami retardált oposszum és tudott válaszolni.

-Hát a lavina.-ezen a kijelentésen ismét mindenki elkezdett nevetni. Nem azért nevettünk, mert vicces lett volna, hanem azért, mert hatalmas baromság volt. Hirtelen, rögtönzött viccekkel szokott fogadni minket néha... Megszoktuk Huntertől a baromságokat.

-Te akkora egy retardál degenerált barom vagy, hogy az már fizikai fájdalmat okoz baszki.-mondta Sam a könnyeit törölgetve a nevetéstől.

-Ezt adom.-feleltem miközben ugyan azt a mozdulatsort ismételtem meg, mint amit Sam az előbb tett.