Függőség 1-2✅

73. fejezet

Sam késő délután ébredt csak fel. Ezt pedig onnan tudtam miközben mi a nappaliban elhelyezett kanapén feküdtünk, hogy hallottam káromkodni. Biztos voltam benne, hogy az másnaposság tünetei jelentkeztek nála és ezért jajjagott ennyire hangosan. Néhány perccel később pedig lépteit is hallottam, így semmi féle kétség sem volt afelől, hogy felébredt és valószínűleg élete legborzalmasabb fejfájásával és hányingerével küszködik.

Az alvó Black öléből kimászva elindultam Sam felé a lépcsőn, aki meglehetősen lassan mozgott.

- Látom felébredtél. Hogy vagy? – kérdeztem és azonnal ott voltam mellette, hogy támaszt nyújtsak neki a lefele vezető úton.

- Soha többet nem iszok – motyogta. – Ha tudnád, hogy mennyire szét akar menni a fejem és mennyire ki akarom dobni a taccsot, akkor most nem lennél itt mellettem.

- Dehogyisnem. Itt lennék és még az sem tántorítana meg, út közben lehánysz – nevettem fel jóízűen.

Sam erre csak mosolygott egyet, majd mikor leértünk a konyhába leültettem az asztalhoz és elé toltam a maradékot, amit még ebédre csináltam.

- Én ezt nem tudom megenni. Nem azért mert rossz vagy bármi, de jelenleg minden, aminek kajaszaga van, felforgatja a már így is háborgó gyomromat. Bármennyire is jól néz ki, nem akarom elpocsékolni, hogy utána néhány perccel kihányjam az egészet.

- Pedig enned kéne valamit és sokat innod – mondtam és elé raktam egy két literes ásványvizes palackot.

- Fenékig – lelkesítettem.

- Ha már mindent elém raksz, egyet elfelejtettél.

- Mi lenne az? – kérdeztem rá, bár sejtettem, hogy mit hiányol annyira.

- A rohadt fájdalomcsillapítót. Komolyan olyan mintha petárdákat robbantanának a fejemben. Már csak a kis durranásokat kellene hallanom és az élmény teljesen élethű lenne – motyogta miközben felkönyökölt az asztalra és két keze közé fogta sajgó fejét.

- Hozom is – feleltem miközben kicsit jól szórakoztam a poénján. A gyógyszeres dobozt kinyitva előkotortam az Aszpirint, majd a tablettát Sam elé raktam az asztalra.

- Köszönöm, igazán életmentő vagy – mondta és bevette a kis kapszulát, majd három hatalmas korty vízzel kísérte le a gyomrába. – Blackkel mi van? Elment? – kérdezte miután lenyelte.

- Nem. A nappaliban alszik a kanapén. Valami dögunalmas filmet kezdtünk el nézni, mert eluntuk az agyunkat, ő pedig nemes egyszerűséggel bealudt rajta.

- Ne haragudjatok, hogy tönkretettem a napotokat. Biztos vagyok benne, hogy nem rám akartatok vigyázni egész nap – sóhajtott egyet. Érezhető volt a szavaiban a bánat. Szinte kézzel tapintható, kínzó, már-már fojtogatott ez a hangnem.

- Miért ittál ennyit? Tegnap este még semmi jelét nem mutattad, hogy ez a szándékod.

- Őszintén? Annyira jól esett végre nem gondolkodni, őrlődni a dolgokon csak lebegtem az alkohol hatásában, mintha minden gondom eltörpült volna. Füvem nem volt, piám viszont annál több.

- Emily volt az oka ugye? Ne haragudj, hogy ennyire tapintatlan vagyok – mondtam komolyra fordítva a szót.

- Igen, részben ő – bólintott.

- És mi volt a másik része? – kérdeztem.

- Irigység.

- Tessék? Mire voltál irigy? – húztam össze a szemöldökömet.

- Rátok. Annyira jó nézni, hogy mennyire szeretitek egymást, hogy ez a saját szerencsétlenségemre emlékeztetett Emilyvel. Tudva, hogy én is járhattam volna így. Csak nekem nem ezt a lapot osztották. Nekem egyelőre nem jár felhőtlen boldogság. De azt hiszem ez kellett, hogy kezdek kicsit jobban lenni. Ti sem adtátok fel, így én sem fogom. Belefér, hogy néha kicsit összeomoljak, különben nem lenne kihívás a felállás. Az élet így izgalmas nem igaz? Egyre nagyobb gödörbe kell, hogy essek, feszegetve a határaimat, hogy utána lássam, miből álltam fel.