Függőség 1-2✅

33. fejezet

Hárman maradtunk a pályán, Sam, Black és én. Black továbbra se engedett öleléséből.

-Ne sírj, tudod, hogy nem szeretem, ha sírsz.-mondta Black és csak annyira tolt el magától, hogy ráláthasson az arcomra, majd letörölte sós könnyeimet hüvelykujjával. Tekintetünk találkozott, elidőztünk egymás íriszeiben, majd csak azt vettem észre, hogy több könny nem gördül le arcomon. Black elmosolyodott, majd hirtelen ismét karjaiba zárt, fejét fejemre hajtotta, kezeivel birtoklóan szorított magához, mintha soha többé nem akarna elengedni.

-Black, most mit fogsz tenni?-hallottuk Sam hangját. Kétségbe volt esve, csak épp azt nem tudtam, hogy miért.

-Mire gondolsz?-kérdezte felkapva a fejét.

-Hol fog lenni Ev?-kérdezte mire én is felfigyeltem.

-Nálam.-mondta Black és innentől kezdve értettem meg, hogy miért kérdezte Sam.

-Black...nem akarok nálad lenni. Furán jönne ki, ha a barátnőd rájönne, hogy egy másik lány is nálatok lakik...-mondtam majd kibontakoztam az öleléséből. Hirtelen annyira üresnek éreztem magam...

-Ev, ne csináld...-kezdte de félbeszakítottam.

-Mit ne csináljak Black? Ne gondoljak arra, hogy neked ott van Violet és ha kiderülne az, hogy én ott lakok nálatok, rossz hírt hozna rád? Meg aztán, bocs de nem izgat, hogy ti hogyan faljátok egymást...Sam, mehetek hozzátok?-kérdeztem a végén.

-Gyere nyugodtan, de jobban szeretném, az hogy Blacknél aludj.-mondta kertelés nélkül Sam és keresztbe tette a karjait mellkasa előtt amolyan „ehhez mit szólsz" stílusban.

-Violet zavar?-kérdezte Black és kutakodni kezdett a zsebében.

-Ha boldog vagy, nem zavar.-rántottam vállat és elindultam Sam irányába. Nem fordultam hátra, hogy lássam mit csinál. Helyette zsebre dugtam a kezeimet, majd megtorpantam.

-Szia Violet, borzalmasan pofátlan dolgot fogok tenni, de szakítok veled.-mondta kertelés nélkül.

-Ne csináld.-mondtam neki miközben felé fordultam. Ő felém fordult és elmosolyodott. Nem hiszem el, hogy a boldogságának forrását ellöki magától! Láttam, ahogy egymás kezét fogják, ahogy csókolóznak. Mégis mi indoka lenne, arra, hogy szakítson vele?

-Mi? Miért?-hallottam Violet cérnavékony hangját.

-Mert mást szeretek.-mondta, miközben végig a szemembe nézett. Rémisztően hatott ez a jelenet. Testem megremegett, egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. A remény könnycseppe felszántotta arcomat, ami végig folyt egészen az államig.

-Mégis kit lehet nálam jobban szeretni?-hisztizett a csaj.

-Evelyn Price-ot.-ejtette ki a nevemet ajkain majd leengedte a telefont füle mellől és kinyomta azt. Én sokkosan álltam egy helyben. Egyszerűen nem tudtam, hogy most álmodok-e vagy tényleg megtörtént-e ez. Black egyre közelebb ért hozzám, majd megállt előttem, majd ajkait ajkaimhoz szorította. Kezei csípőmön pihentek. Az elején meglepődtem, nem egészen értettem a helyzetet, majd arra lyukadtam ki, hogy nem is akarom megérteni ezt. A jelent akarom élvezni, minden ok nélkül. Lehunytam szemeimet és hagytam, hogy Black csókja könnyed szárnyakat adjon nekem, amivel röpködhetek. Csókja lágy és gyengéd volt mégis vad és forró, minden érzelmet belesűrített. Kezeivel közelebb húzott magához csípőmnél és még elszántabb és érzelmekkel telibb csókot adott. Sose gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik, annyi mindenen mentünk keresztül...szinte felfoghatatlan, hogy most Black karjai között vagyok és ajkaink táncot jár a sötét holdfény alatt. Éreztem, hogy mindkettőnk arcát könnyek mossák, amelyek lassan összefolynak. Mintha a világ megszűnt volna körülöttünk, csak Ő és én, csak én és Ő volt. Csókunk levegőhiány miatt szakadt meg. Mikor egyszerre nyitottuk ki szemünket, mindketten megláttuk a másik könnyektől nedves arcát és szemét.

-Szeretlek Ev! Nagyon szeretlek.-mondta és szoros ölelésbe vont. Hallottam szipogását.

-Black. Nem tudod elképzelni milyen rég vártam erre.-mondtam zokogva a boldogságtól.

-De, eltudom képzelni.-mondta, közben nem engedett szorításából. Percekig képes lettem volna ölelni és nem elengedni. A lelkem égett, szabályosan meggyulladt és azt hiszem, hogy ez annak a jele, hogy végre élek és boldog vagyok... Annyi mindent tudnék mondani Blacknek és biztos vagyok benne, hogy ő is, de nem pazaroljuk egymás idejét szavakra. Ez most a tettek ideje, nem rondíthat bele néhány szó, hogy később a varázs elmúljon közöttünk.

-Szeretlek Black.-mondtam és szorítottam ölelésén. Az idő telt, vészesen...mi mégis egy helyben egymás karjaiba burkolózva álltunk. Black fejét az enyémre hajtotta, karjai egész hátamat bekerítették.

Az ölelés gyógyír mindenre, főleg ha egy olyan ember ölelésébe vagy bezárva, akit szeretsz. Lehet ezért nem érzékeltük az idő múlását, mert neki is szüksége volt az ölelésre. Mert a bánatot és csalódást semmi nem tudja jobban rendbe tenni, mint egy szeretetteljes és bizalmas ölelés.

-Evelyn. Lennél a barátnőm?-biztosra akart menni. Black ilyen, korrekt és tudja mi illik. Jó, azt leszámítva, hogy minden jel nélkül megcsókolt, de nem bánom, mert végre a szíve húzta és nem a félelem. Hivatalosan is ki akarja majd jelenteni, hogy a barátnője vagyok...

-Igen Black.-mondtam miközben könnyes szemeimmel felnevettem.

Black állam alá nyúlt és kényszerített, hogy nézzek föl rá, a szemébe. Elidőzött szemeimben, majd tekintetét ajkamra csúsztatta. Egy ideig habozott, de nem sokáig, csak addig, hogy biztos legyen, hogy a reakcióm megfelelő lesz, majd ismét megcsókolt.