Függőség 1-2✅

93. fejezet

Arra ébredtem, hogy Black telefonál. A hanja halk volt, de pont eléggé hangos, hogy meghalljam.

– Ne kérdezz rá a szakításunkra, rendben? Nem szeretném, hogy rosszul érezze miatta magát. Még nem dolgozta fel – hallottam. Egyből leesett, hogy a szüleivel beszélget.

– Igen, én is örülök. Délre átmegyünk – mondta Black, majd néhány perccel később megjelent az ajtóban és mikor meglátta, hogy ébren vagyok, megdermedt az ajtóban.

– Mióta vagy ébren? – kérdezte közeledve felém.

– Talán öt perce? Nem tudom – válaszoltam és felültem.

– Hallottál mindent? – kérdezte feszengve, majd leülte mellém.

– Nem, csak a végét – vallottam be. Mi értelme lett volna ezt elhallgatnom előle? – Szóval anyud be van avatva mindenbe, ami történt? – kérdeztem végül.

– Muszáj volt megmagyaráznom nekik, hogy miért nem akartam senkivel se találkozni, mikor megérkeztem. Nekik nem hazudhattam, főleg, hogy mindig is tudtak mindnről ami veled és velem kapcsolatos.

– Értem – bólintottam.

– Rosszat tettem ezzel, hogy megmondtam nekik? – kérdezte Black bizonytalanul, miközben az arcomat nézte.

– Nem, persze, hogy nem – válaszoltam -, csak meglepett, hogy ennyi mindent megosztasz velük. Nekem nem adatott meg a normális körülmény, hogy ezt megbeszélhessem velük– céloztam a szüleimre és vállrándítva elhúztam a számat.

– Itt vagyunk egymásnak és csak ez a lényeg. Ejutottunk idáig Ev. Én csak azért kértem meg őket, hogy – kezdte, de félbeszakítottam.

– Hogy ne okozzanak véletlenül fájdalmat, tudom. Igyekszem elfelejteni azt, amit akkor éltem át, hogy ne legyen kellemetlen, ha arra kerülne a beszédtéma, de nem olyan egyszerű – vallottam be, mire Black karjaiba zárt.

– Nem kell sietned. Teljesen normális, ha több időbe telik, hiszen én követtem el a hibát. Te semmiről se tehettél, mégis téged vádltalak. De már megbántam az elhamarkodott döntésemet és itt vagyok neked. Tudom, hogy arra képtelen vagyok, hogy semmivé tegyem a múltat, de szebbé tehetem a jövődet, és erre fogok törekedni – mondta és megpuszilta a fejemet.

– Köszönöm, hogy vagy nekem – mondtam és mellkasába fúrtam a fejem. Meleg ölelése megnyugtatott most is.

– Én nekem kell megköszönnöm, hogy képes voltál megbocsátani mindazok után. Köszönöm!

Mire felöltöztünk indulnunk kellett a szüleihez, így Black hívott egy taxit és már mentünk is a családi ebédre.

Az út nem volt hosszú, mindössze talán tizenhárom percbe telt, mire megérkeztünk.

Black után kiszálltam a taxiból és megálltam a hatalmas házat bámulva. Gyönyörű volt és hatalmas egyben. Furcsa volt, hogy nem éreztem semmiféle idegességet, pont ellenkezőleg. Úgy éreztem, mintha régi barátokhoz jöttem volna látogatóba.

Black megfogta a kezem, majd összekulcsotla az ujjainak és úgy vezetett be a házba. Még kopogni se kopogott, kinyitotta az ajtót és besétáltunk. Mielőtt még megijesztettük volna őket, Black elkiáltotta magát, hogy itt vagyunk, mire az egyik ajtó mögül kipislantott az anyja, Julie.

– Jaj, de vártalak már benneteket! – mosolygott, majd odajött hozzánk és mindkettőnket megölelt.

– Hogy vagy Evelyn? Hogy tetszik eddig Olaszország? – kérdezte mosolyogva és közben az ölelésekor vállamon maradt kezeit se vette el. Sugárzott belőle a boldogság.