Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

Találkozás 1. rész (Taekook ff.)

Taehyung szemszöge:

Előveszem a kislistát.

-Na szóval! Megcsináltam a nagytakarítást, megvolt a nagybevásárlás is, kimostam mindent, a kocsit lemostam, az ebédet megfőztem, az ágyneműt lecseréltem -pipálgatom ki az elvégzett feladatokat, majd ceruzám hegyének végét ajkamhoz érintve gondolkodok tovább, kimaradt-e valami. Miután nem jut eszembe semmi, órámra nézek. Jaj, el kell indulnom! Ciki lenne, ha neki kellene rám várakoznia. Szaladok átöltözni, percekig hezitálva, hogy melyik szettben mutatnék neki a legjobban. Végül a választásom egy világoskék farmerre esik, a pulcsi meg úgyis mindegy, mert kabátban leszek.

Beindítom a motort, és kigurulok az utcából a reptér felé véve az irányt. Rettenetesen izgatott vagyok, így beteszem a kedvenc lemezemet, hogy oldjam a feszültséget. El is indul az első szám, ami a személyes kedvencem. Még mindig senki sem tudja, ki ez a bizonyos „V" nevű előadó, de borzasztóan jó számai vannak. Eszméletlen a hangja. És ez a szám! Mindig is imádtam tőle a Snow Flowert, de most olyan aktuális a szövege, hogy hevesen kezd el dobogni a szívem, mert eszembe jut a pillanat, amikor ez a zene ment, és egy romantikus keringőbe hívott Ő. Teljesen mindegy volt, hogy egyáltalán nem jó zenére táncoltunk, a lényeg, hogy együtt tölthettük akkor azt az estét, mielőtt elment volna évekre, és még aznap egymásé lehettünk, és egyek lehettünk. Igen, abban az értelemben is.

Olyan érdekes. A filmekben a nagy szerelmesek mindig megérzik, ha a párjukkal valami baj történik, akkor is, ha az messze-messze történik tőlük. De a valóság nem ez. Én még csak azt sem tudom, hogy éppen Irakban, vagy már Szíriában van-e, attól függően, hova rendeli őt a parancs. Nem tudom, hogy mikor mosolyog, és mikor sír egy sötét sarokban. Nem tudom, hogy mikor járt közel ahhoz, hogy meghaljon, és azt sem, mikor áldozza fel az életét, hogy civileket vagy a bajtársait mentse meg. Négy éve basszus! Négy éve nem jöhetett haza, és négy éve, hogy nem éreztem az ölelését, a csókjait, nem hallottam a mély hangját, ahogy nekem énekel.

A nosztalgikus zene véget ért, és következik Jimin száma: Christmas Love. Valahányszor eszembe ötlik a fiú neve, elröhögöm magamat. Csak nekem tűnik fel, hogy tökre hasonlít Kevinre a Reszkessetek, betörők! című filmből???

Pillanatokon belül megérkezek a repülőtérhez, és a gyomrom ismét görcsbe rándul. Miközben próbálok parkolóhelyet keresni, akaratlanul is felmerülnek bennem a kérdések. Hogy fog viszonyulni hozzám? Egyáltalán szeret még? A ritka video chatek során, amikor csak egy pár perc erejéig is, de láthattuk egymást, ez nem derülhetett ki. Nagyon aranyos volt akkor, de én szerintem csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy hogyan viszonyul hozzánk az illető, ha itt áll velünk szemtől szemben. Nagyon izgulok, fejemet máris ide-oda mozgatom idegesen, mihelyst belépek a nagy hallba, és elkezdem keresni a kijelzőt. Oké, Teherán, érkezik tíz perc múlva, akkor van még egy kis időm.

Egyszerűen nem bírom felfogni még mindig. Négy év! Hogyan bírtam én ki nélküle? Hogy jutottam el idáig? Fogalmam sincs. Az ember mindig, ha előre tekint, elszörnyülködik, hogy hogy fogja ezt a sok nehézséget átvészelni? Ha meg hátra néz a múltba, elkerekedett szemekkel tapasztalja meg, hogy ezt is megélte, és most itt van, a jelenben. Valahogy én is így vagyok. Nem szeretem sajnáltatni magamat, de igenis durva időszak volt ez. Amúgy sem vagyok egy erős alkat. Sokszor hónapokig semmit sem hallottam a férjem felől, aztán jön egy SMS, hogy tízperc múlva láthatjuk a kamerán keresztül egymást egy negyedóra erejéig. Ezen rövid beszélgetések során főleg csak én beszéltem, mert ő nem sokat mondhatott el magáról, hátha lefülelik a beszélgetésünket, így csak azt tudhattam meg tőle, hogy éppen fáradt-e, hogy mennyire hiányol engem, és hogy még mindig mennyire szeret. Néha együtt sírtunk, amikor már egyikünk sem bírta. De küzdöttünk egymásért, a szerelmünkért, több ezer kilométerre egymástól. Én minden nap küldtem neki üzenetben egy pár mondatos idézetet, amivel igyekeztem erőt önteni belé. Biztosan nem könnyű egyedüli koreaiként egy soknemzetiségű ENSZ-alakulatban küzdeni a béke fenntartásáért egy olyan országban, ahol látszólag már soha nem lehet béke. Kook nagyon kemény ember, de a lelke mélyén egy érzékeny fiú, akinek szüksége van a megerősítésre, és ezt igyekeztem megadni neki. Ám ő engem nem nagyon tudott erősíteni, amit megértek, miért, és el is fogadtam. De nekem akkor is szükségem volt törődésre, szeretetre. Nagyon sokszor megfordultak bennem rossz gondolatok. Hogy csaljam meg, úgysem jön rá. Vagy hogy végezzek az életemmel, mert olyan lehetetlennek tűnik, hogy valaha újra találkozzunk. De, amikor a kétségbeesettségemnek ebben a mélységében a kanapén zokogtam, odasétáltam a kandallón álló közös képeinkhez, és eszembe jutottak a közös emlékek. Az első találkozásunk abban a bárban... Az első randink, amikor borzasztóan izgultam... Az első csókunk egy medencében... Vagy a romantikus, szenvedélyes nászéjszaka a bevonulása előtti estén... Felráztam magamat a padlóról, megcsókoltam a kezemen lévő gyűrűt, és eldöntöttem, hogy hasznosabban is eltöltöm az önkesergésre szánt időt. Elmentem futni egy nagyot, áthívtam magunkhoz hőn szeretett, kicsi unokahúgomat, vagy a szomszéd idős néninek segítettem a kertben. Örültem neki, hogy segíthetek másoknak, és ha nagy ritkán láthattam szerelmemet beszélni a képernyőn, egy erős, kiegyensúlyozott Taehyungot láthatott, és így tudat alatt is erőt öntöttem belé, mert tudta, hogy odahaza az otthonában minden rendben van.

Közben lassan a G kapuhoz battyogtam, mert onnét fog belépni. Hamarosan kezdtek beszállingózni az érkező utasok, és én még jobban el kezdtem izgulni. Szívem szerint előre ugrottam volna az időben. Legyünk már otthon! Ne kelljen itt idegeskednem! Sorra haladtak el mellettem az utasok, és én elkezdtem pánikolni. Hol van már? Ezt most direkt csinálja? És amikor már ott tartottam, hogy összeesek a stressztől, egy férfi lépett be a csarnokba egy világosbarna terepszínű egyenruhában, vállán átdobva egy jól megtömött sporttáskával a kezében. Haja fekete, szemei éjfeketén csillogtak, főleg, amikor észrevett engem.

Elkezdtem futni felé. Ő letette a földre táskáját. Nyakába ugrottam, és abban a pillanatban elkezdtek folyni a könnyeim. Ő megtartott lábaimnál. Nem bírtam tovább, bármennyire is örültem, elkezdtem zokogni. A hetek óta bennem lévő stressz, a négy éve tartó magány és szomorúság elpárolgott, és én megint boldognak éreztem magamat. De ekkor már nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, csak sírtam és sírtam. Nem akartam terhére lenni, így leszálltam, és immár szorosan magamhoz szorítottam, majd nemsokára elváltam tőle. Az ő szemeiben is megcsillantak a könnyek, de ő sírás helyett csak szerelmesen mosolygott rám, és szemeink elvesztek egymáséban.

-Örülök, hogy újra látlak, kedvesem -suttogta nekem remegő hangon, és amikor négy év után ismét hallottam a hangját élőben, megint elsírtam magamat. Gyengéden átölelt újra.

-Annyira hiányoztál, szerelmem -szipogtam elcsukló hangon.

-Te is nekem, kicsi Alien. De most itt vagyok -el tudnék olvadni a nyuszis mosolyától.

Arcomon végig simított kezével.

-Tudom, hogy egykor azt beszéltük meg, hogy nyilvános helyen nem csókolózunk, de most tegyünk kivételt! -azzal ajkaimra hajolt, és egy „üdvözöllek, Taehyung!" csókba invitált. Nem húztuk el, csak épp, amennyire kellett. Körbe néztem, hogy észrevették-e az emberek, és meglepődtem. Körbe álltak minket, és ajkukon egy mosollyal kezdtek el tapsolni. Annyira meghatott ez a szituáció, hogy sokadszorra is bőgni kezdtem. A szerelmem átkarolt, és homlokomat vállának döntöttem.

-Gyere, baba, menjünk -súgta nekem. Még percek kellettek, mire lenyugodtam, addigra már kiértünk az autókhoz. Kook kinyitotta nekem az ajtót, és én egy hálás tekintettel rá nézve ültem be az anyósülésre. Tisztában vele, hogy most képtelen lennék kocsit vezetni. A biztonsági övemet becsatolva hunyom be szemeimet, majd csipkedem meg karomat.

-Hé, miért teszel magadba kárt? - vet rám egy mosolygós tekintetett.

-Csak megcsíptem magamat, hogy nem-e egy álom ez most.

Aprót kuncog.

-Segítek, ez a valóság. És soha többet nem foglak itt hagyni Kim Taehyung.

Szerelmem vállára hintettem egy puszit, majd az ablakon kinéztem. Nem kezdtünk el egymás szavába vágva mesélni. Csak örültünk, hogy itt lehetünk egymás mellett, és próbáltunk lenyugodni, mert belül mindketten tomboltunk, még ő is, csak nem szokta kimutatni. Majd, ha hazaérünk, mindent be fogunk pótolni. És végre, olya sok idő után abban a házban nemcsak a hangfal zenéje vagy egy kislány örömsikoltásai töltik majd be a teret, hanem két szerelmes cseveje és csókjai.

---------------------------------------

Drága Tubicáim! Kicsit megilletődtem, amikor a végét írtam, orrot is kellett fújnom 🤧😇 Nektek is? Hogy tetszett? Szerintetek mi lesz a folytatás (a szexen kívül😋)?

Ezek mellett továbbra is várom a sztori ötleteiket itt kommentben, vagy privátban is. Sietek a második résszel is, amennyire időm engedi. Pusszancs!😘🤗