Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

Gól! 1. rész (Taekook ff.)

Taehyung szemszöge:

-Szöglet! -hangzik a bíró kiáltása a sípszót követően. Elégedetlen kiáltások hangzanak fel mind a nézők, mind a játékosok irányából, miközben az ellenfél a labdát már a sarokpontra helyezte és felkészült a szögletrúgásra. A sípszót követően villámgyorsan lövik a labdát bele az embertömegbe, ahol egyik csapattársuk profi szinten fejeli is be a kapuba, melyet a kapus ügyködései sem mentettek meg. GÓL!!!

Míg egyes nézők lelkesen kiáltanak fel, addig nem kevesen próbálnak elégedetlenségüknek hangot adni, köztük például a pálya szélén idegesen tomboló bírót, miközben a mi játékosaink közül is pár látványosan csapkod. Hát igen, ezért sem szeretem a foci meccseket. Azt meg pláne nem, hogy mentősként kénytelen vagyok végig ülni őket, arra várva, hogy valami olyan történjen, aminél a segítségünkre van szükség. Ezt utálom a legjobban. A tétlenséget...

Nagyon kemény dolog a mentős szakma, és már ezerszer megfordult a fejemben, hogy tényleg ez való-e nekem. Ám szeretek az embereknek segíteni, és egy-egy élet megmentése hihetetlen eufóriával és boldogsággal tölt el. Bár kívülről törékeny alkatnak tűnik, az elmúlt évek alatt nagyon sokat erősödtem lelkileg, amivel nemcsak az átlagembert, de mentős csapattársaimat is erősen megleptem.

„Hogy lehet az, hogy ilyen érzékeny lelkűként ennyire bírod ezt az egészet?" -záporozik felém a kérdés minden egyes pillanatban. Egyszerűen hozzászoktam. Kénytelen voltam megerősödni. És ezzel egész lényem meg is újult, és sokkal másképp szemlélem a világot. Épp ezért bosszant, hogy ahelyett, hogy életbevágó krízisekben dolgozhatnék, itt ülök egy focimeccsen. Jó, nézzük az egyetlen előnyét: nézhetem, ahogy helyes srácok rugdosnak egy labdát. De ezt leszámítva semmi érdekes, eddig még soha nem volt szükség mentői segítségre, amiker engem kivezényeltek.

Pont, amikor ezen agyaltam, morajlás futott végig a tömegen. A pályára vetve tekintetem konstatáltam, hogy egy kisebb tömeg gyűlt a pálya egyik oldalán, miközben értünk mentősökért kiáltottak. Társammal, Hoseokkal egyből futottunk is a helyszínre.

A focista a földön feküdt, miközben egyik lábát, illetve hasát fogta. Arca eltorzult a fájdalomtól. Egyből letérdeltem elé, és finoman lábát kezdtem el végig tapogatni, minél kisebb nyomást gyakorolva bőrére. Nem kicsit hoz zavarba, hogy egy izmos lábat kell így megvizsgálnom, különösen mivel Jeon Jeonggukról van szó, aki véleményem szerint a legvonzóbb játékos a dél-koreai válogatottban. Na, de ez személyes vélemény csupán.

-Hoseok, kérlek menj el a hordágyért -intézem hozzá utasításomat. A fiú engedelmesen bólint és rohan a pálya szélére. Én közben közelebb araszolok a sérülthöz.

-Jeoungguk, minden rendben van?

Ő nyöszörögve bólint.

-Az mostmár biztos, hogy bokaszalagszakadásod van, ezzel még nem feltétlenül kell elhagynod a mérkőzést -kezdek bele mondandómba, de a focista hirtelen minden fájdalmát félretáve ül fel és kezd el köhögni.

Szájából egy kis vér is elkezdett folyni, ami még jobban elborzasztotta a körülöttünk állókat.

-Jó, így viszont most már be kell jönnöd velem a kórházba kivizsgálásra.

Megérkezett a hordágy, és negyedóra múlva már indulásra kész állapotban voltunk a mentőautónál.

-Figyi, Hobi, lehetne, hogy én maradok hátul Jungkookkal? -kérdezek rá társamnál, aki egyben barátom is.

-Jungkook? -kérdez rá döbbenettel és egy perverz vigyorral ajkain. -Ám legyen, lepasszolom neked, legyen egyszer gyereknap -játssza meg a jófej barátot. -De csak finoman jelzem, hogy féltékeny vagyok ám most.

-Jajj, te, majd a mentőállomáson kiengesztellek -mondtam neki direkt magas labdát adva.

-Remélem is, már nagyon tele van ám -mutat ágyékára, amit már nem bírtam nem nevetve fogadni. Így szoktuk heccelni egymást (vagy akár durvábban is), és ezáltal a párkapcsolat nélküliség és magány sokkal elviselhetőbb számunkra is.

-Jól van, te lökött -nézek rá vigyorogva. -Na, megyek, leápolom a sérültünket -azzal beléptem a mentőautó hátsó részébe, és behúztam az ajtót, miközben elkezdtünk kigurulni a stadion parkolójából.

- „Leápolod a sérültedet"?-szólal meg a hordágyon fekvő focista, miközben egy huncut mosoly terül elajkain. Ekkor még nem tudtam, hogy életem legérdekesebb egy óráját fogom megélni...

--------------------------------------------

Na sziasztok! Valaki még itt van? 🙄😏🤗

Újra itt egy sztori, amit a most már gyakorivá váló késésem után hoztam.

Hogy tetszett a bevezető? Milyen folytira számítotok? 😏😏😏