Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

Fanboy 1. rész (Jungkook ff.)

Jin szemszöge:

Konfetti, tapsvihar, siker, hírnév, pénz, népszerűség... Ezeket látja egy átlagos ARMY. Nem mintha tehetne róla. Bár a dalokban, a táncunkban, a mindennapi létezésünkben benne van a szívünk-lelkünk, de a hétköznapi ember nem látja, mi van a színfalak mögött. Nem tudja, mi van bennünk egy-egy fellépés előtt, egy-egy interjút követően. Fanolva hallgatja a dalainkat, nézegeti a hülyülős videóinkat, vagy kedvére shipel minket. Azt még a staff sem látja, amikor a dormba hazaérve egy kimerítő turné után, egy húzósabb időszakot követően, mennyire kivagyunk merülve. Jóformán úgy, ahogy vagyunk, ruhástól ágyba zuhanunk. Napokig mást sem teszünk csak eszünk és alszunk. De ezzel talán nincs is annyi probléma. Rengeteget edzünk, így mára ezek az alkalmak egyre ritkábbak. De ez nem igaz a lelki oldalra. A testünk erősebb, ellenállóbb, de ott bent, a szívünk mélyén olyan zűrzavar van mindannyiunkéban, ami csak keveseknek. Csak néhány dolog... Önbizalom, szeretet, vigasztalás... Na, ezek azok, amikben mi hiányt szenvedünk. Ha mi nem lennénk egymásnak, valószínűleg már régen feladtuk volna. Nem egyszer zokogtunk együtt egymáshoz bújva a nappaliban a minket nyomó terhek miatt. Igen, még Yoongi hyung is, pedig ez nagy szó. Bíztatjuk, szeretjük egymást. És igen, van úgy, hogy nem egyedül hajtjuk álomra a fejünket, mert az a magány, ami valamennyiünk szívében ott van, borzasztóan felemészt minket. Szükségünk van az érintésre, az ölelésre, egymás közelségére. És bár eddig mindig feltápászkodtunk a földről, mindenki felteszi magának a kérdést: meddig bírjuk még? Egy-egy sírós este vége felé mindig előjön valami fapados poén, amitől mindenki röhögni kezd, és oldódik a hangulat, mindenki máris jobban van. Ez azonban egy valakire nem igaz.

Jungkook, a mi golden maknaenk, mindig is nehezebben viselte a lelki terheket. A bandába kerülését követően, hat fiúval összezárva jött rá, hogy ő meleg. A másságát ilyen körülmények, a debütálás feszültségei mellett kellett feldolgozni, és majdnem össze is roppant akkor. Mindannyian rá figyeltünk, a legkisebbre. És felállt, térden állva, de küzdött. Elfogadta önmagát. Az idő múlásával azonban újra kezdett magába roskadni. Itthon rendszerint elvonult, szótlanná vált, nem evett rendesen. Én, mint a csapat eommája, igyekeztem kideríteni a baj okát, de vagy került engem a kicsi, vagy csak valami klisével válaszolt a kérdéseimre.

Az egyik fellépésen Jungkook a színpadról való lelépést követően összeesett. Azonnal kórházba került, de szerencsére sikerült titokban tartani a dolgot. Sokáig vizsgálták, de nem tudták, mi lehet a problémája, de én tudtam. Azt hiszem, akkor keltem ki legjobban magamból, pedig én az a nyugodt természetű vagyok. A manager elé lépve azt mondtam, hogy kilépek, ha most nem kapunk két hét szünetet, annyira kimerültünk. És főnökünk belenézve karikás, vörösre sírt szemeinkbe és az eszméletlen Jungkookra nézve, egy nagy sóhajtást követően beleegyezett. Pár nap múlva Kook hazajöhetett velünk, de szigorú pihenésre volt ítélve. Abban a fél hónapban sokat foglalkoztam vele, és hagyta, hogy lelki szennyeskosarát együtt kiteregessük. Halvány sejtésem beigazolódott, hogy a nyuszink a magánytól roppant össze. Mert bár szerettük egymást teljes szívből, őszintén, azt mégsem adhattuk meg egymásnak, amit egy kapcsolat adhat meg. Hamarosan visszatért minden a régi kerékvágásba. Jungkook bár sokkal jobban lett, minden mégsem oldódott meg. Minden éjszaka vele aludt valaki, rendszerint Hoseok, Jimin, Tae vagy én. Néha éjszak is felsírt, de az, hogy őt ölelgetve aludtunk el, mindig megnyugtatta őt. Apránként visszatért a bolondozó, cuki éne is, és amikor már öt perce röhögőgörcse volt, nem hazudok, tényleg sírtam örömömben. Istenem, úgy féltem ezt a fiút, mint senki. De nem is hálátlan Jungkook. Valahányszor csak tud, besegít a házi munkákban, és ahhoz képest, hogy ő a legfiatalabb, lelkileg is támogat engem. Nagyon szoros lett a barátságunk, amit bár a média nem vett észre. És ezt annyira nem is bánom. Most épp egy faanmeeten vagyunk, várjuk a lelkes rajongókat, miközben mindannyiunk arcáról lerí az újbóli lelki kimerültség. De mindent az ARMYért! Ha az ő bíztatásaik nem lennének, valószínűleg nem tudnánk egymást úgy támogatni. És amikor gondolataim fonalai összeértek, belépett az első tinilány a terembe.

-------------------------------------------------------------------

Drágáim! Ím a következő többrészes történet. Most nagyon durván magam alatt vagyok, gondolom ez lejött a történetből is, így nem ígérem, hogy gyorsan befejezem a dolgot. Kissé szomorkás, depis hangulatú, de ki tudja, lehet még öröm is lesz a végén... Na, pusszancs!