Esőcseppek (BTS Taekook Oneshotok)

Új kezdet 1. rész (Taekook ff.)

(Életemben először és utoljára dedikálok történetet. De ezt szeretettel küldöm @MaxAndWarren2-nek, ő úgyis tudja, miért :D)

Jungkook szemszöge:

Folyamatos csipogás üti meg fülemet, ami arra késztet, hogy kinyissam pilláimat, hogy megtudjam, honnét a hang forrása. Aprókat pislogva állapítom meg, hogy a helyiség, ahol vagyok világít, amit a fehér háttér még jobban erősít. Felülök, miközben kitisztul körülöttem minden. Ez most...?

-Jungkook! – most veszem csak észre a mellettem ülő hyungot, aki a mancsaival az én kezeimet fogta eddig közre.

-Jin...

-Várj, maradj, szólok az orvosnak! Egy perc és jön!

Próbálgatom tekervényeimben összetenni, hogy mi is van most valójában?

-Mi? Akkor ez nem a menyország?

Hirtelen realizálom, hogy miért is tettem fel ezt a kérdést, és hogy mi vezetett el addig, hogy itt fekszek. A gondolat, hogy mire voltam képes, és az, hogy nem sikerült, valamint a jövőt illető kétségek egyszerre törtek rám, és hamarosan potyogni kezdtek könnyeim.

-Kookh -hallom meg a mellettem ülő suttogását.

-Nem haltam meg, Jin! Már arra sem vagyok képes? Már ezt sem kapom meg az élettől, ha már minden reményem elveszett? -zokogok immár, miközben Jin átül ágyamra, mellém, és gyengéden átkarol, miközben hátamat kezdi simogatni, másik kezét pedig vállamra teszi.

-Ssssss, Kook, nincs semmi baj -mondandója végén elcsuklott hangja, és immár tudom, hogy ő is velem sír, pedig még nem is tud semmiről.

-Öngyilkos akartam lenni -sírok.

-Tudom, kedves...

-Most az egész világ rajtam nevet...

-Nem tud a dologról senki, a manager eltussolta az egészet, így azt sem tudják, hogy mi most épp itt vagyunk. Kérlek, ne sírj! Minden rendben lesz, csak legyél erős.

-De nem tudok. Mindenkit ellöktem magamtól, és titeket is el foglak, ha így folytatom.

Papírzsebkendőért nyúlok, hogy kifújhassam orromat.

-Sírd ki magad, és megbeszélünk mindent, jó?

Csak bólintani tudtam, más most nem ment.

Hamarosan megjött az orvos.

-Ugye tudja, hogy ritka nagy szerencséje van?! Nem mindenki éli túl, ha egy 120-szal száguldó autó elé veti magát, pláne nem úgy, hogy egy agyrázkódáson és egy kis kómán kívül nem lett semmi baja sem. Egy hétre bent tartom kivizsgálásra, de utána, ha nincs semmi romlás, hazamehet -azzal a fehér köpenyes férfi kilép a szobából.

Közben a sarokban aggódó szemekkel engemet vizslató Jin leül az ágyamra. Tekintetét rám szegezi, kezével arcomra simít, de nem szólal meg.

-Tudod, nagyon rossz eomma voltam, hogy nem vettem észre, hogy szenvedsz. Ezt soha nem bocsátom meg magamnak! -sírja el magát a végén, ami miatt én is elkezdek újból szipogni.

-Ne hibáztasd magad, hyung, én nem mutattam ki senki felé.

-Kérlek, mondd el, mi történt, akkor talán megbocsátok magamnak -néz rám kisírt szemekkel.

-Rendben, de kérlek ne szólj közbe...

-Szóval... Én nem is tudom, hol kezdjem. Az egész ott kezdődik, hogy é-én, é-én meleg v-vagyok -kezdtem el dadogni, de kézfejemet simogatva Jin bíztatott, hogy mondjam tovább. – Erre akkor jöttem rá, amikor egyre több dolgot kezdtem érezni Taehyung felé. Taehyung mindig kedves volt felém. Közvetlen, nyitott és nagyszívű. Ha szomorú voltam, mindig megvigasztalt, és ha fordítva volt, olyan bújós volt. Beleszerettem testébe, és a lelkébe is. Az összes saját számát kívülről fújom. Ha átöleltem, ha éjszaka hozzá bújtam, mindig azt képzeltem, ő a szerelmem. Egyszerűen nem tudtam uralni önmagamat, a bennem lakozó vágyat. És egyszer, amikor éjszaka nem tudtam elaludni, álmában megcsókoltam őt. Semmit nem vett észre. De akkor hihetetlen nagy bűntudat telepedett rám. Képes voltam a legjobb barátommal smárolni, az ő akarata nélkül, amikor aludt. Ugyanakkor fellángolt bennem a vágy, hogy immár ő is viszonozza. És egyik táncpróbánk után, amikor már csak mi ketten maradtunk az öltözőben, ismét megcsókoltam. Eleinte viszonozta, de utána ellökött magától, és kirohant. Onnantól kezdve, ha tehette, került engem, hiába akartam tisztázni vele. Soha többet nem ölelt meg, nem aludt velem többé, és immár csak a kamera előtt hülyült velem. Persze ti ebből semmit sem láthattatok. Uralkodott bennem a mérhetetlen bűntudat, az önvád, hogy elvesztettem egy barátomat, a reménytelenség, hogy melegként valaha valaki szeretni fog engem, és hogy az, akire a legjobban vágytam, egy fedél alatt él velem, de szóba sem áll velem -megremegett hangom, de erőt vettem magamon. – A kilátástalanságnak ebben a mélységében döntöttem úgy, hogy hazautazok, hogy nyugodt körülmények között átgondolhassam a dolgokat. Bíztam benne, hogy a szüleim, akik mindig is büszkék voltak rám, majd megértenek, és segítenek, elvégre eddig is így tettek. De, amikor coming outoltam nekik, nem szóltak először semmit, de onnantól kezdve tudtam, vége. Távolságtartóak lettek, és alig szóltak hozzám. Napokig még küszködtem, de egyszer csak betelt a pohár, nem bírtam tovább. Már nem voltsemmi és senki, akiért élni megérte volna. A házunktól nem messze volt egy gyorsforgalmi út. Sokszor sétáltam arra korábban. És akkor, abban az órában is. Sok autó közlekedett arra. Megörültem, hogy nem kell tovább szenvednem. És igen, eléugrottam egy autónak, és akkor..., és akkor... -nem bírtam tovább, elkezdtem ismét sírni. Hyungom vállára borultam, és észre sem vettem, hogy kinyitódott az ajtó. – Jin, mi értelme van az életnek, ha folyton csak szenvedés? Miért kell szerelmesnek lenni, ha az amúgy is viszonzatlan marad? Miért, miért...?